Tóth Johanna

Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2018. Slam poetry, 1. hely

para(?)norma

18. szülinapomra világbékét kértem. azt mondták túl sokat akarok, ezért kaptam egy pár termózoknit. szülői szeretet.
nemrég level up-oltam 17-ről 18-ra,
de fullra
fogalmam sincs, hogy mit akarok kezdeni magammal az életben, honnan jöttem, vagy hová tartok.
el vagyok
veszve mint burek a világegyetemben.
azért ebben az egyben egy az egyben
biztos vagyok: „úgy szeretem a pasikat, mint a kávét. nem szeretem a kávét.”
bár ez más lapra
tartozik, nem arra,
amit a Tisztelt Zsűri maga előtt tart. de ha kifogyok a témából akkor úgyis erről fogok beszélni.

lapok. mindig elhatározom, hogy ez most más lesz, de már annyi tiszta lapot kezdtem, hogy lassan kiadhatnék egy könyvet az elbaszott döntéseimről.

kezdve azzal, hogy kilincs volt az egyetlen, amit ebben az életben elértem.
régen a Jelennek éltem,
de rájöttem, hogy kurva drága, ezért átszoktam az Apatinskora;
mire közölték velem, hogy az alkohol egészségtelen, én meg azt válaszoltam, hogy: hát, akkor felőlem drogozhatunk is.
ebben az érettségis
továbbtanulásos hajtásban pedig tudatosodott bennem, hogy ez az egész olyan, mint egy Ákos-dalszöveg. semmi értelme, de legalább tök jól hangzik. neve: Tóth Johanna, foglalkozása: túlképzett, diplomás munkanélküli.
ez az egyedüli
életcélom.
KOVÁCSolom az utam ezekkel
az életbölcsességekkel,
aztán meg lesz ami lesz.

valahogy nem így képzeltem el a felnőtté válásom.
elvesztettem a vallásom,
a látásom,
a heteroszexualitásom,
de yaaayy, cserébe nyertem egy adag önbizalomhiányt. hogy miért?
én: szeretlek
te: ok.
akkor baszd meg.

szerettem volna vékony, magas lenni, ilyen atlétatermet,
szerettem volna vörös, göndör fürtöket,
zöld szemet,
szeretetet,
népszerűséget, barátokat és egy csillámpónit. talán ebből még a csillámpóni a legkivitelezhetőbb.

mi lett belőlem? ez lett belőlem.
annyira alacsony vagyok, hogy az automata ajtók ki se nyílnak előttem,
max ha ugrálok,
látni sem látok,
most már se közelre, se távolra,
ha ez így folytatja,
két év múlva hivatalosan is rokkantnyugdíjas leszek.

mostanában nehezen megy az elalvás és
a felébredés;
ilyenkor magyar közmondások jelentés-
ét boncolgatom.
mint például: bolond lukból bolond szél fúj; bár az enyémből nem fúj semmi, meg mondjuk nem is mondták még, hogy bolond a lukam.

vagy ezeken a rém/álmatlan éjszakákon rád gondolok, és arra,
hogy két éve láttalak utoljára.
te azóta megkopaszodtál, én meg fogytam húsz kilót. de azt is azért, mert elfelejtettem a lefényképezett kajámat megosztani valamilyen közösségi platformon. köztudomású: ha nem teszed ki instasztoriba, hogy reggeliztél, meg sem történt, és éhen fogsz dögleni.
szóval... azóta minden és semmi sem változott.
azok az átkozott,
múltból áthozott,
átcibált emlékek élénken élnek a fejemben,
ebben
ragadtam,
hogy nem tudok hazudni neked;
azóta sem zártam be a chatfejed,
a fejed
látványa a képernyőmön túl megnyugtató érzés.

ez a röpke pár év azért nem múlt el teljesen
feleslegesen:
egyrészt kiforrott az érdeklődési köröm:
körömrágás, 80-as szintipop,
popcorn
vajjal,
kiskutyás meg főzős videók.
szeretek beszélgetni is, többnyire
magammal,
szeretem, ahogy a hajnal
első napsugarai behálózzák a bőröm,
a bőröndöm
cipzárjának durva hangját, ahogy a szobám sötétjében ülve ki-be húzogatom;
csak úgy céltalanul, mintha bepakolnék egy hosszú utazásra,
és másra
sem gondolok, mint, hogy eltűnök és soha nem térek vissza.
másrészt meg büszke vagyok magamra,
mert továbbra
is utálom a národnyákot.

hát... most fogytam ki.
szóval még csak annyi:
egyszer egy csaj azt mondta, hogy irigy rám, mert ha leveszem a szemüvegem, akkor csúnya fiúkkal is tudok dugni. ekkor egy kurva szexi kacsintás keretei közt közöltem vele, hogy nem szeretnék fiúval dugni, se széppel, se csúnyával.

még aznap leblokkolt fészbukon.