Nem a varázsló kertje
KMV, novella 3. hely – Lajkó Fanni
Pulcsi, cipő, cipőfűző, kulcs, ajtózárás, lépcső, még több lépcső, aztán még egy ajtó. Idő? Nincs. Futás, buszmegálló, várakozás. Idő? Van. Beteg néni. Busz, buszzaj, buszfüst, buszfék, buszajtó, buszkártya, píp.
Leülök a jobb oldalra. Oda, ahol a lábamat teljesen össze kell húzni a kerék miatt. Bekötöm magam a képzeletbeli övemmel. A többi utas mogorván, unatkozva ül a buszon, van, aki áll, majd fékezéskor nekiesik az izzadt szomszédomnak, ő mindig pontosan hat perccel a busz indulása előtt lép ki a házból. Ezt onnan tudom, hogy az ablakból kifelé bámulok fésülködés közben. Hétköznapi emberek, olvasok a gondolataikban, figyelem őket. Hosszú az út, a fülhallgatóm elveszett, így komoly megfigyelésekre tehetek szert. Az ideges férfi, aki minden másodpercben az óráját nézi, nem bízik a pontos megérkezésben. Jól teszi, sosem ér oda. A barna kislány, aki a csellójával mindenkit megüt, kelletlenül körbenéz. A kék szemű bácsi hangosan telefonál, a porckopásról beszél, meg arról, hogy sokba kerül az injekció. A mögötte ülő, templomba készülő mamák receptet cserélnek, és versengenek, kinek tehetségesebb az unokája.
Megérkeztem. Öv ki, megnyomom a piros STOP gombot, a busz fékez. Az ajtó kinyílik, s mint amikor anyám kiveszi a sütőből a frissen sült kacsát, úgy csap meg a nyár perzselő levegője. Nem nézek sem jobbra, sem balra. Hagyom, hogy vigyen a lábam, s közben a mellettem elsuhanó emberek illatát szagolom. Vaníliás rózsa, Chanel No.5, kókusz, az otthoni fahéjas légfrissítő. Az illatok párafelhőjében ámuldozva kábulok, közben egy barna faajtót pillantok meg. Tizennyolc évig észre sem vettem. Pedig mindig itt volt, de túl sötét, nem hinnénk, hogy vendégszerető. Van nyolc percem a semmiig, hát belesek.
Közben mindvégig érzem, valaki figyel. A fal mellett megyek. Mögöttem lányok sugdolóznak. A vörös ruhás férfi engem néz. Elindulok az ajtó felé. Mögöttem az árnyék egyre nagyobb és nagyobb lesz. Valaki követ. Ha megállok, ő is megáll. Én is lesem észrevétlenül, s amikor hátrafordulok, egy kék szempárral nézek össze. Gyönyörű. A szemembe néz, piros pólójától szinte sápadtnak tűnik. Mindjárt elájul a melegtől. Vagy tőlem? Nem tudom, de egy szót sem szól. A kilincsre ekkor két tenyér tapad, egy kisebb, s azon egy nagyobb. Hideg, szinte dermesztő.
Az ajtó elé áll, valamiért nem akarja, hogy bemenjek, én engedelmeskedem. A beszéde lágy zene, kérdezősködni kezd, a kilétem felől érdeklődik, mintha nem tudna semmit, újabb és újabb kérdéseket tesz fel, nem tudok nem válaszolni. Aztán ellököm az ajtóból, kinyitom azt, magammal húzom őt is, de ő végül nem jön.
A nyüzsgő város szinte megszűnik létezni, a szecesszió virágait már nem a házak falán, hanem a lábam előtt csodálom. Egy végeláthatatlan udvarba kerülök, amely sok-sok fehér liliommal, fekete bársonyú és bíborpiros virágokkal, lila nőszirommal van teleültetve. Ameddig csak ellátok, virágok hajladoznak kecsesen a szél ritmusára a haragoszöld fűben. Az ég fekete, csak a Hold fénye szépíti, mégis úgy tűnik, mintha délutáni fény ragyogna. A növények közé vetem magam. Apró hangyának tűnök, hiszen mind nagyobbak nálam.
Végül mégis megérkezik. A nap sugarai hozzák elém, s mintha a fénnyel egybeolvadt volna karcsú teste, kecses mozdulatai egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzám. Szemében gonoszságot látok. Leülünk a legmagasabb tulipán árnyékába, s ruháinkat mellé dobva ugrunk a patak fagyos vizébe. Talpamat kavicsok horzsolják, de én futok, futok, hogy ne tudjon megfogni. Kifutok a száraz fűre, mely a vizes testemtől benedvesedik, és sötétebb árnyalatot vesz fel. Mellém fekszik, és nézzük a lila eget. Sárga madarak színezik. Teste izzik a forróságtól, s ahogy próbálok hozzá közelebb kerülni, már hideg, emberi kezemmel érek hozzá. Hirtelen eltűnik a kezem közül, s csak a ruháit hagyja ott. Felmarkolom őket, elfutok, visszanézek, keresem őt, aztán keresek mást, aki nem ő. A virágok próbálnak vigasztalni, megsimogatni, de letépem őket, és megtaposom mind.
Egyedül, megválaszolatlan kérdésekkel, ruha nélkül sétálva az utcán, földszintnyi magasságban találok egy zöld zsalus ablakot. Ekkor állok itt először, a háza előtt. Virágok nélkül, egy szűk utca végén, egy egyszemű, romos ház próbál nem összedőlni, csak a festetlen fakerítés olyan, amilyen volt.
