KMV, vers 3. hely – Szabolcski Erik
KMV, vers 3. hely
Időtlenség
Eljött a pillanat, kong a harang.
Fölösleges hangja megzavar.
Verődik a zaj, faltól falig.
Sok idő van még hajnalig.
Egyszerre nagy csönd támad.
Védekezni alig tudok némasággal.
Vesztegetett időt látok,
Felöleli az egész világot.
Az óra jár, meg nem áll.
Vádolhatnám, s úgy szólnék;
Jó barát, mire vársz?
Folyton folyvást körbe jársz.
Az utat, mit már megtettél,
Futod újra meg újra.
Nem gondoltál bele, milyen
Lenne, ha szabad volna?
Szabad volna túlnyúlni azon,
Amibe azon a hajnalon, mikor
A világnak keretet adtak,
téged örökre foglyul ragadtak?
Két véglet létezik, gondolom...
Vagy várjuk a pillanatot,
Mikor a ketyegés végleg
Elnyúlik az udvaron.
Vagy elébe megyünk, és alkotunk.
Addig még szabadon képzeljük a mánkat.
Nincs helye elfojtott vágynak,
Ürességnek és némaságnak
Így lehetünk maga az idő királya
Beleragadva a hajnali félhomályba.
Az utolsó csepp bor csordul
Akkor, mikor a harang kondul.
Bíborboszorkány
Bíborban vörös gyertya lángja lobban,
Hegyek között sáros réten barangoltam.
Piroslott, mint vérnek a folyása.
Álmos völgy, szende, szunyókál.
Aztán megjelent annak forrása,
egészen a lejtők között folyt alá,
volt rajta egy hajó szende fonással,
gallyakból állt, s nem volt kormánya.
Hömpölygött a zuhatagon keresztbe’,
úgy várta a napfelkeltét, mintha nem lenne.
Törni, zúzni volt kedve, megtehette...
De nem tette, de nem tette.
Ki volt az, aki megbántott?
Elkerültem miattad ezt a világot.
De most, hogy kiléptem, már látom.
Hangulatingadozásom nem más, csak mámor.
A szemedből egy könny,
Nem is szólsz hozzám,
Kegyetlenségem testöltője, egyetlen.
Bíborboszorkány!
Vagyok
Üvegen lepergő páraszem vagyok,
Örökös körforgásban élek,
Hogy kerültem ide, ne kérdezzétek.
Alkotó eleme vagyok a nagy egésznek.
Hol tenger, hol óceán a megnevezésem.
Patakként török utat a sziklaszirten.
Ha kedvem tartja, áradást okozhatok.
Egy személyben maga a folyó vagyok.
Voltam már újulást hozó korty sivatagban.
Méreg egy előre megtervezett pillanatban.
Könnycsepp a gyászoló emberek arcán.
Merőben csodát alkotó szép szivárvány.
Az vagyok, aki szeretnéd, hogy legyek.
Az a kérdés, hogy mit tegyek.
Mondhatsz nekem bármit, én hallgatok.
A sírokon viharként táncolok.
De addig is várok, tétlen élek.
Pillanatok sokasága múlik éppen.
Félő, hogy kihűlök végleg,
Nem várt pillanatban jégre lépek.
Gőzfelhővé válok hirtelen,
pezsegni, forrni fog a vérem,
Mielőtt elmondhatnám, valójában:
Én vagyok az utolsó csepp a pohárban.
