Ars poetica

Pozzomnak

Tűrni kell,

Le kell nyelni a békát,

A helyes utat kell választani, nem a könnyűt,

Én, legalábbis azt hiszem, ezt szoktam.

Ez most a te köröd.

Le kell vetni az áldozatszerepet,

fogasra akasztani a sértődöttséget.

Nem bírom már nézni, hogy megint te sírsz,

magamhoz ölellek, szorítalak,

szisziphuszi munka.

Csak ne kelljen a szemedbe néznem,

látni azt az önző, gyermeki elégedetlenséget a lefele görbülő ajkaidon,

talán, ha elég sokáig ölellek eltűnsz,

járulékos veszteség.

Tűrni kell,

Ha nekem megy, s hát nézd milyen jól,

akkor neked is menni fog.

Nehéz lesz,

neked mindig minden sokkal nehezebb.

De most tűrni fogsz.

Ez egy kétélű kés,

közös kötéltánc a béke fonalán.

Sosem voltak feléd elvárásaim,

az a tefajtád fegyvere, az olyanoké,

akik határokat húznak,

akik tudnak haragot tartani.

S én most csak kérem,

Halk tekintettel sejtetem, hogy légyszi ezt bírd ki,

Hogy ne nyüszíts,

Hogy lehessen az én keresztem a nehezebb.

Tűrni kell.

Mert jön majd, aki nem kéri,

aki nem keres neked kifogásokat,

akkor emberedre találsz,

a nyakadra térdel majd,

s tűröd.

Remélem, hogy akkor talán először,

cirkusz nélkül, úgy döntesz, hogy hallgatsz,

hogy nem fontos a te igazad,

nem a kedvemért, de legalább valakiért.

Egy idézőjeles nyugalom megőrzésért.

S akkor talán, de csak talán, eszedbejutok,

ahogy a távolba meredve mondtam sokadjára,

ugyanazzal a begyakorolt hangsúllyal, hogy:

Semmi baj, megértem.

Tűrni kell.

Ars poetica

Játsszuk azt, hogy itt most két kortárs költő beszélget.

Megkérdezed, szoktam-e még írni,

És nem veszem magamra,

hogy látom a fehér zászlót a sorok között.

Játsszuk azt, hogy bevallom, hogy nem szeretem a tájverseket,

Majd azt válaszolnád, hogy ez is azért van, mert városi vagyok,

az ilyen személytelen, koszos közegben nem is csoda.

De most játsszuk azt, hogy nem bántjuk meg egymást.

Hogy nem magyarázod el majd, mi az a haiku,

S nem hagyom – mintha nem tudnám.

Játsszuk azt, hogy elhagyjuk a sémáinkat,

S itt most nem lesz ez a tanult tanulatlanság,

Meg a felesleges okoskodás.

Játsszuk azt, hogy most én fojtom beléd a szót,

Hogy sokat gondolkoztam, mit fogok neked mondani,

S arra jutottam, hogy ha mégis egyszer írnék egy ilyen tájverset,

Akkor abban te lennél a lírai én,

Ahogy a városom utcáin sétálsz,

S körülötted a sok apró bolond hangyaként rohangál,

Lehet egy-kettőbe bele is rúgsz,

Vagy elnyomod a fejükön a cigarettád.

Persze azt mondanád, hogy ez méltatlan,

Hogy megint a sértettség beszél belőlem,

Játsszuk azt, hogy ebben most nincs igazad,

Meg hogy én valaha képes lennék ilyet mondani neked.

Játsszuk azt, hogy mi alkottunk valami maradandót is,

hogy mindig ilyen franciásan könnyedek vagyunk,

Játsszuk azt, hogy mi most már csak az írásról beszélgetünk,

Hogy lefektetjük a szabályokat,

hagyjuk egymást nyerni,

Meg kicsit simogatjuk a másik egóját is.

Játsszuk azt, hogy itt most nincs köztünk ez a nagy távolság,

nincs harag, nincs megbánás,

Hogy nincs itt semmi más,

csak két kortárs költő meg ars poetica.