Ahol nincs zsarnokság…
Allotróp emlék
Vacogsz az ördögök szoprán dalában.
Meglibben a szakadt, hűlő némaság,
meredt szürkület rágja és köpködi
térben tántorgó nejlonok szélszagát.
Mellkasom hideg. Behúzom kabátom.
Kialszik egy tűnt cigaretta bennem,
s hunyorgó szemmel keresem arcodat
ég és föld között, ez andezit-csendben.
Nem találom sehol. Nem emlékszem rá.
Cseng-bong az égbolton üreges alkony,
szétzuhannak tagjaim, zsákutcáim;
egzisztenciámat cetlivé hajtom.
Présben vergődő, szilánkos szavaink
kivéreztettek, összevágtak engem.
Végképp elsüllyed allotróp emléked.
Csak fityegsz messze, a vertacél mennyben.
Ahol nincs zsarnokság…
(hommage à Illyés Gyula)
Ahol nincs zsarnokság
emberek sincsenek,
önmagukba dőlnek
a földi rendszerek,
pokollá fajul, és
átok lesz a káosz,
s az ember-állat hű
az álszabadsághoz.
A parancsszó gyógyszer,
túl kell adagolni.
A szabadság nem több,
csak bazári holmi,
mint Júdásnak Krisztust
oly könnyű eladni,
s harminc pengő árán
embernek maradni.
A zsarnokság itt is
hömpölyög, a versben,
tollban, csontban, vérben,
no és persze bennem,
ez adja meg most is
értelmét a szónak,
s ez vezet majd arra
egy napon, hogy lógjak.
Tejúttalanul
Kanyargott fent a szent tejút.
Nyugodt kézzel egybegyúrt
minket az ereszkedő hideg
és felsóhajtottak a hitek.
Legelésző est-szelek
rohantak a domb felett.
– A tao maga! – mondtam
túlvilági gondban
az éjnek csendes karján.
A dogmák pajzán
bálványai nélkül tomboltak fent a Perseidák,
dobogva fűztek messzi imát,
s vesztek végül mind bele a tökéletes semmibe.
– A tao maga! – ismételtem
a látványtól fejbeverten.
Mosolyogva figyelt a lány.
Ketten pislákoltunk kábán a valóság színpadán,
s ez volt az idő, mialatt
ledőltek a színfalak
azt hiszem.
Mintha talajtalan éjbe vesztem volna hirtelen,
zihálva a lányba kaptam,
s a számból, mint ősi dallam
szakadt föl a vallomás.
Mondtam neki, ő célom, az út végén szent rovás,
és ha itt a fák alatt
a tejút köde ránk szakad,
ne féljen,
mert mint farkas, megvédem.
S ekkor történt.
Törvén minden dogmát, törvényt,
a lány lassan megemelkedett,
s rám nézett a föld felett.
Utána kaptam – hiába.
Üvöltve mart hiánya,
de ő csak emelkedett tovább, s szólt, mielőtt otthagyott:
– Ne félj! Én nem utad vége, én az utad vagyok!
