A Metallica az egy zenekar

Budapesten június első felében legalább öt nap szinte teljes egészében a Metallicáról szólt. Minden idők egyik legnagyobb metálzenekara két, teljesen eltérő műsorral lépett fel a Puskás Arénában. A rajongók készülődése már jóval korábban elkezdődött. A koncertet bemelegítő bulik, tematikus estek és hivatalos Metallica-ajándéktárgy vásárok vezették fel. A két fellépés közötti napon véradást szerveztek, Kirk Hammett könyvbemutatót tartott a Magyar Zene Házában, Metallica-filmfesztivál zajlott, este pedig tribute zenekarok léptek fel. A koncerteken összesen mintegy 150 ezer rajongó láthatta kedvencét.
Hejj, azok a metalikások!
Mert a faluban én is metalikás voltam.
A zenekar akkora népszerűségre tett szert ötödik albumával, hogy egy időre az egész műfaj szinonimájává vált. Mindig ki kellett javítanom nagyanyámat: Nem metalikás vagyok, hanem metálos. A Metallica egy zenekar. Tizenéves korom elején egy idősebb barátomtól kaptam egy Jump in the Fire / Creeping Death MR kalózkazettát, valamint a Fekete lemez másolt változatát, mert ő nagyon fontosnak tartotta, hogy megfelelő irányba terelje szellemi fejlődésemet. Aztán jöttek a háborús évek, és teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha eljutok egy Metallica-koncertre. Sok minden történt azóta. A zenekarral azóta eltávolodtunk egymástól, habár egykor kapudrogként vezetett be a zene világába. Én rájöttem, hogy rajtuk kívül is rengeteg nagyszerű zenekar létezik. James Hetfieldék pedig valószínűleg arra jutottak, hogy akkor is kell új lemezt készíteniük, ha éppen nincs hozzá elég inspirációjuk – bennem pedig kiégett a vágy, hogy mindenáron lássam őket.
2026-ban, egy júniusi csütörtöki napon Budapesten már mindenki (sokan, egy réteg) a Metallica-koncertről beszélt. Kora estére a Facebookot elárasztották a fotók. Olyan ismerőseim pózoltak Metallica-pólóban, akikről korábban nem gondoltam volna, hogy valaha is hallgatták a zenekart. A kollégák is megleptek. Mindenkit érdekelt a koncert, még azokat is, akik nem mentek el rá. És mindenkinek volt legalább egy közeli ismerőse, aki ott volt. Akik visszatértek az első estéről, szinte kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszéltek a fellépésről – a hangzásról, a dalokról, arról, hogy milyen kirobbanó formában van még mindig a zenekar, és mennyire profin szervezték meg az egész eseményt.
A következő nap mindenki valamilyen Metallica pihenő programot választott a bőséges kínálatból. Én továbbra is csak Facebookon informálódtam az előző napról. Ekkor találkoztam K. József, egykori Pokolgép-énekes bejegyzésével, aki úgy értékelte a közösségi profilján, hogy kissé dinamikátlan lett a Totális metál dal feldolgozása az előző éjjel. Mi jót is fűzhetnék kommentárjához? Ja igen! 

Józsi mer kritikát megfogalmazni!
Szombaton lelkesedéssel indultam a koncert helyszínre a metalikás barátaimmal - akik egyébként metálosok is. Az arénához közeledve megleptek az étel- és sörárak, pedig elég edzettnek tartom magam ezen a téren. A valóban akadálymentes besurranást követően elfoglaltam az ülőhelyemet. Percekbe telt, mire rájöttem, a második előzenekar (az első nem is tudom, ki volt és utána se néztem), a Gojira pontosan hol van és hogyan kell nézni ezt a körszínpadot. Az este végére azonban világossá vált, hogy teljesen felesleges ezen aggódni. Többnyire úgyis valamelyik zenész hátát vagy fenekét nézi az ember.
Az előzenekar alatt arra jutottam, hogy a körszínpaddal ők nem igazán tudnak mit kezdeni. De a Gojira amúgy sem arénazenekar, még ha olyan státuszba is került az olimpia óta. Az olyan dalok, mint a The Cell, a Backbone vagy a The Gift of Guilt nehezen értelmezhető ekkora térben. Nagyon lelkesen játszottak, de nem könnyű feladat egy Metallica előtt fellépni. Túl komplex, minősgéi és sötét, amit játszanak. Egy vérbeli arénakoncert ezzel szemben drága, könnyen fogyasztható és rossz termékekről szól: hot dogról, vizes sörről és VIP-csomagokról. Ez a zenekar egyszerűen túl jó egy arénakarrierhez.
Aztán berobbant a színpadra minden idők alfa, és talán omega zenekara. Az a banda, amely komoly reklámkampányok nélkül, klubkoncertekkel, kazettacserélgetéssel és fanzine-ekkel jutott el a világhírig. Minden maximumon volt. Megszólalt a Whiplash, és én, meg gondolom, rajtam kívül még sokan, más időben és térben, világban érezték magukat pár percig. A közönség a zenekar minden jól begyakorolt mozdulatát figyelte. Ők már rutinosan mozogtak a körszínpadon, aminek én leginkább annyi értelmét látom, hogy több jegyet lehet eladni egészen horrorisztikus áron azoknak, akik a snakepitben, vagyis a kör közepén állhatnak karnyújtásnyira a muzsikusoktól.
Sorjáztak a klasszikusok, mint a Ride the Lightning, a For Whom the Bell Tolls, vagy rossz idő előszele, az Until It Sleeps. Közben egy kicsit megsajnáltam magunkat, akik nagyjából egy kilométer távolságból figyeltük az eseményeket. Odalent egészen más élmény lehetett a koncert. Bizonyára másképp élte meg az a csávó is, aki unottan zabált lent a snakepitben a koncert közben (egy pillanatra felkerült a kivetítésre). Gondolom valakinek a valakije. Jó egészséget és étvágyat neki innen a távolból is. Remélem legközelebb az exkluzív jegyeit odaadja valakinek, aki majd jobban élvezi a koncertet.

Az újabb dalok olyan mértékben hidegen hagytak, hogy magam is meglepődtem. Rutinos koncertlátogatóként ez idő alatt gyorsan kerítettem magamnak egy felvizezett sört (amit úgy vágtak hozzám a pultnál, mintha disznó lennék az ólban), majd vállalható állóhelyet kerestem a széksorok mögött. Onnan vártam választ a nap egyik nagy kérdésére: vajon ma milyen magyar dalt vesz elő a Metallica?
Végül a Quimby Hoppájára esett a választás, amiben egyébként egy tök jó gitárriff van. Sokan csalódottak voltak, mert az előző esti Totális Metál után mindenki Acélszívet várt. A Facebook komment mezők alapján egyesek nagyobb lelkesedéssel elemezték ezt a kérdést, mint egy Fradi meccs játékvezetői ítéleteit.
A koncert ezután kissé lenyugodott. Jött a Fade to Black, a Wherever I May Roam és a The Call of Ktulu. Gyönyör volt füleimnek, hogy ez utóbbi dalba még a zenekar is belekavarodott kissé. Egyrész legalább nem playback, másrészt ők is emberek. A biztonságiak közben szépen visszatereltek a helyemre, így ismét ülve szemlélhettem az eseményeket.
Ezután következett számomra az este egyik legbizarrabb élménye. Az Unforgiven első hangjaira a mögöttem ülő társaság felpattant. Ezzel még nem is lett volna baj. Csakhogy a teljes dalt végigénekelték. Falsul. Orosz akcentussal. Hatalmas mulasztás, hogy nem készítettem róla felvételt.  A Whiskey in the Jar átdolgozás nagyon szíven ütötte szinte az egész arénát – rajtam kívül, akinek inkább az jutott eszébe, milyen kár, hogy nem láthatom már élőben sem Gary Mooret, sem Phil Lynottot. A következő dal viszont minden fenntartásomat elsöpörte. Fight Fire With Fire! Na ezért a dalért már megérte eljönni. Végre magamból kikelve üvölthettem miközben a hátam mögött álló orosz kórus aggódó szemekkel figyelte, jól vagyok-e és a biztonságiak nyugtattak, hogy kevésbé örjöngjek, mert ülő helyen ez nem korrekt.
Nem is tudom, írtak-e valaha ennél tökéletesebb thrash metál szerzeményt. Tudtam, nekem itt véget is ért a koncert, játszhatnak már bármit. Hiába a One, hiába énekli mindenki együtt az Enter Sandmant, szép és jó, sőt rendkívüli ez, de egyszerűen kisültem a második lemezük nyitódalától.  Aztán, ahogy csengett le a Sandman, én már rohantam kifelé, semmi vissza, semmi taps, hisz csinálják ezt helyettem vagy 70 ezren. És ekkor az éjszaka másik bizarr jelensége járt fejemben…

Miért viselt Kirk Hammet egy Taylor Swift pólót? Mint kiderült, ez nem egy sima TS póló volt, hanem egy Taylor Swift is a CIA Psyop. A Google AI véleménye szerint, Hammet ismert az eklektikus zenei ízléséről és a humoráról, ő nem valódi politikai véleményt akart megfogalmazni, hanem ironizált és gúnyt űzött az interneten keringő abszurd összeesküvés-elméletekből – állítja a Google AI. Őszintén remélem, rosszul tudja és Hammet komolyan gondolta.
A budapesti Metallica-koncertek legendszámba mentek és mindenki ódákat zengett és zeng a mai napig róla. Jogosan. Ez egy professzionális esemény volt, ahol minden a helyén volt és mindenki maximálisan teljesített, akinek pénzt dugtak a zsebébe (na jó, a pultosok, a sör és ételgyárak nem). Két nap alatt a rajongók nagyjából harminc dalt hallhattak, az együttes pedig igen felhúzva több, mint két és fél órát zenélt. Nem tudom, ők mindig ilyenek-e, de egyébként kivetnivalót nem találtam, sem a zenekarban, sem a dalokban, sem a hangzásban (még akkor sem, ha én odafentről úgy hallottam őket, mintha a szomszéd lakásban jó hangosan hallgatnának zenét), sem a színpadi látványban.
Ami viszont engem illet, szerintem sokkal érdekesebb végigkövetni, hogyan jut fel valaki a „világura” szintre, mint ott nézni meg őt (őket). Hiába a professzionalitás, nekem az járt az eszemben, micsoda pénzek mennek itt, mennyi lóvét lehet lehúzni a rajongásból, mi köze ennek ahhoz a thrash metálhoz és a lázadáshoz, ahonnan indult minden. Jó ipar ez, és ők a legjobb iparosok. Én viszont továbbra is lelkesebb közönsége leszek egy kis klubban ismeretlen zenekarnak.