Kantáta (Karinthy nyomán)
Az iskola olyan hely, ahol a fizika szabályai néha teljesen felborulnak. Egy tizenöt perces szünet alatt egy átlagos nyolcadikos gyerek annyi energiát képes felszabadítani, mint egy kisebb atomerőmű. Ilyenkor sok érdekes és nem mindennapi jelenség figyelhető meg.
Például ott van az a buzgó gyerek, aki valamiféle villámgyors szuperhősnek képzeli magát, ugyanis mindig elsőnek akar beérni az iskolai büfé sorába. Ez addig működött, amíg egy szép napon emberünk teli erőből az arcára nem esett, a betonon… Valahogy ezután a sor vége is megfelelő volt számára.
Amint megszólal a csengő, minden lelassul, mintha az idő is megfagyna. A tanteremben a levegő szinte tapinthatóan nehéz. Az első padokban a legszorgalmasabb diákok ülnek, akik annyira lelkesen bólogatnak, hogy a keletkező huzat majdnem elfújja a tanárt a katedráról. Fú, még jó hogy nem! Viharos az idő. De ez még semmi. A hátsó padok! A hátsó padok egy külön világ: ott köd van, az úgynevezett láthatatlanság köde uralkodik. Ide húzódnak azok, akik szeretnének észrevétlenek maradni, miközben a pad alatt olyan trükköket hajtanak végre egy zacskó ropival és egy okostelefonnal, amire még a NASA is büszke lenne.
Amikor felelés következik, mindenki úgy érzi magát, mintha egy gladiátorviadalra készülne. Élet-halál kérdés. Amikor a tanár tekintete végigsiklik a névsoron, mintha megállna a levegő. Hirtelen mindenki a táskájában kezd kutatni, mintha ott keresné a boldogság kék madarát, vagy a padra firkált rajzokat tanulmányozza, régészként hieroglifákat próbálnak megfejteni.
Én, aki mindig a sor végén ülök, ilyenkor legszívesebben porszemmé zsugorodnék, hátha nem vesz észre a tanár, hátha. Viszont aztán elhangzik a végzetes mondat: Dominik, gyere ki a táblához!
Olyan érzés, mintha a vágóhídra indulnék. A tábla előtt állva még az egyszerűbb kérdések is bonyolultnak tűnnek. A tanár felteszi a kérdést: Mi volt Johann Sebastian Bach legismertebb világi kantátája? Először csak egy csepp izzadság siklik le a gerincemen, aztán több, érzem, ahogy rám tapad a póló, ezután már az arcomra is kiül a rémület. Nézek jobbra, nézek balra. A tantermi óra ketyeg, a feszültség továbbra is nő. Várom, hogy valaki megsúgja a választ. A segítség nem jön. Talán más sem tudja. Egyszer csak észreveszem az egyik haveromat a harmadik sorból, hogy mondani akar valamit. Ő súgja, én fülelek. Ő súgja, én fülelek, de semmi. Azután kicsit ráerősített a kolléga, és végre meghallok valamit, de nem hiszek a fülemnek. Azt mondja: paraszt, paraszt, paraszt. Hegyezem a fülem, még egyszer súgja: paraszt! Nem bírtam tovább, visszamondtam: paraszt vagy te! Ekkor a tanár megkérdezte, tudja-e valaki a választ. Az első jelentkező bemondta: Parasztkantáta! Ekkor ért el a megvilágosodás, de már késő. Az egyes bent volt.
A szünetben, ahogy a folyosón újra felpörög az élet, hamar elfelejtem a kudarcot, én is rákapcsolok, és rájövök arra, hogy az iskola tényleg felkészít az életre. Megismerhetünk új embereket, sokfélét tanulhatunk, és tényleg karakterré formál, bármilyen is legyen az. Az életben könnyebb lesz a beilleszkedés, egyszerűbb lesz majd elkezdeni egy beszélgetést, és még sok ilyen dolog van, amit innen nyerhetünk. Szóval, a viccet félretéve, ez egy jó hely, nekem való!
