Jogi Kar, te drága!
DAY116: FELEJTHETETLEN BÜNTETŐJOGI TUDÁS
Nem én vagyok az egyetlen, aki kijelentette, hogy valakit fejbe fog lőni, aki azzal fenyegetőzött, hogy lekever a másiknak egy anyai pofont. Persze ez régen máshogy működött. Ha valaki idegesített, elképzeltem, milyen recept alapján főznék belőle szappant, de azon is morfondíroztam, hogy milyen jól mutatna adott illető karóba húzva. Ezek a gondolatok csak a pillanat hevében jöttek, eszem ágában sem volt valaha valakit is kivégezni. Elég volt csak rágondolni, hogy az illető szíve már nem dobog olyan idegesítően, és ez roppant nyugtatóan hatott rám.
Aztán telt-múlt az idő, én pedig nem tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy az emberek lettek idegesítőbbek, vagy az én idegszálaim kezdenek gyengülni. Ma már nem tudtam csak úgy odavágni valakinek, hogy ha nem fogja be, esküszöm, lelövöm. Annak idején minden egyszerűbb volt. Idegesítesz? Puff. Nem fogsz többet idegesíteni!
Ma azzal kell beérnem, hogy fenyegetőzés nélkül különféle módokon mészárolom le az illetőt a fejemben, mert ha csak belegondolok abba, hogy, mondjuk, megölök valakit, akkor abból egy terv lesz, ami magában foglal olyan részleteket is, mint hogy kesztyűben, bőr ruciban kell elvégezni az ilyen dolgokat, ugyanis csak a bőr után nem lehet venni szövetmintát, emellett ha nincs hulla, akkor nincs bűntett sem, ha pedig elkapnak, akkor olyan öttől tizenöt évig tartó börtönbüntetés vár rám. Az a fránya büntetőjog, hogy minden élvezetet elront!
Nem izgi úgy gondolni az egyes kínzásokra, hogy az ember minden egyes mozdulata felett ott lebeg egy, a törvénykönyvben előirányzott büntetés.
DAY 117: VITA, VITA, VITÁCSKA
Sokkal nehezebb vitát nyerni a hülyével, mint az okos emberrel szemben. Én akkor érzem magam különösen hülyének, amikor valami olyan vita kellős közepén találom magam, amihez semmi közöm, és ami nem is igazán érdekel, csak hát rosszkor voltam rossz helyen, és megpróbáltam illedelmes lenni ahelyett, hogy mindenkit sorra elküldtem volna oda, ahonnan jött. Az édesanyja... szoknyája alá.
Tutira megvan a módja annak, hogyan intézzük higgadtan a dolgokat. Egy ponton túl a pofon is nevezhető mérsékelten higgadt lépésnek.
Volt egy hülye, aki azt mondta, hogy az a jó, ha az emberek vitáznak, mert a vita annak a jele, hogy valamit változtatni akarnak, annak, hogy még törődnek a dolgokkal. Ezt tutira még Arisztotelész mondhatta, amikor az emberekkel nem kellett vitába szállni azért, hogy megértessük velük, hogy a globális felmelegedés létezik, és hogy a lányok esetében petefészek-gyulladáshoz is vezethet télen mínusz húszban rövid zokniban járni meg olyan kabátban, illetve/és nadrágban, ami nem takarja a vesét.
De hát az emberi faj fennmaradása a természetes szelekció folyamatán alapszik. Így valahogy fogalmazta meg ezt annak idején Bukowski az egyik könyvében. No de a vita nem fog sehova se vezetni. Aki pedig azt hiszi, hogy a kapcsolata attól erős, hogy napi szinten van vita, hát akkor bocs, hogy nekem kell kipukkasztanom a szappanbuborékot, de szerintem rohanj. Lehet küzdeni vita nélkül is.
Persze van különbség egy logikus, argumentumokkal alátámasztott vita és egy szóismétlős, ordibálós vita között. Én mindenesetre egyiknek sem akarok a részese lenni. Még csak bíróként sem. De hát hogy is tarja a mondás? Amitől menekülünk, az előbb-utóbb úgyis utolér minket.
DAY 118: A KEGYETLEN TÖRVÉNYKÖNYV
Néha fáj elfogadni bizonyos dolgokat. A szeretteink halálát sosem egyszerű feldolgozni. Övön aluli ütés, ha valaki pár év „boldog” kapcsolat után dob minket. Engem az utóbbi időben csak egy hatalmas csapás ért. Végre felfogtam, hogy eltenni valakit láb alól valóban illegális. Ott áll feketén fehéren a törvénykönyvben. Vagy rózsaszínben, ha esetleg mások elektronikus formában jobban kedvelik a kicsit-kicsit változó előírásokat.
Azt hiszem, hogy ezen a felismerésen nem fogom magam egykönnyen túltenni. Véleményem szerint egyes embereket akkor is le kéne csapni, mint egy idegesítő legyet. Az „üljünk le és beszéljük meg” eljárásmód nem mindig hatékony. Ha így lett volna, talán sosem kaptam volna az életben pofont azért, mert nem akartam köszönni az antipatikus szomszédnak…
