Jogi Kar, te drága!
DAY 53: HÜLYESÉGET CSINÁLTAM
Amikor végre sikerült leráznom egy-egy tantárgyat, amivel vért izzadtam, kezdtem lassan elengedni magam, és azt hittem, hogy na, ennyi volt, nem lesz több hasonló tantárgyam, és az adott professzort sem látom többé. Mondanom sem kell, nem sokáig örültem. Még be sem iratkoztam a harmadik évre, már kezdtem utálni a tantárgyakat, a tanárokat pedig még jobban. Valahogy a kettőnek mindig köze volt egymáshoz. Elvégre a legnehezebb és legunalmasabb tantárgyat is meg lehet szeretni, ha azt egy szimpatikus tanár adja elő. Aztán meg ott vannak azok a tantárgyak, amelyeket olyan professzorok tanítanak, akik egy külön kategóriába tartoznak, s így már a könyvhöz sem nyúlok nagy kedvvel. Milyen érdekes, hogy néha az ember éppen azt kezdi el utálni, ami valaha a kiutat jelentette és búvóhelyet a valóság elől. Örök életemben imádtam a frissen nyomott könyv szagát, és fejetlenül költöttem minden megspórolt vagyonomat új könyvekre. Most meg szinte könnyezni kezdek, amikor ott állok az egyetem folyosóján, és új könyvet vásárolok, amiről tudom, hogy legszívesebben még piszkavassal sem érintenék.
Talán nem így kéne éreznie annak, aki már harmadik éve tanul egy olyan egyetemen, amiről annak idején álmodozott, és aki az élete hátralevő részét ezzel szeretné tölteni. De kérdem én: hol a határ? Miért nem lehet a halál pillanatáig tanulni, és jónak lenni mindenből egy kicsit? Gyerek még a huszonegy éves, aki harmadéves fejjel azt mondja, hogy előre nézek, mint egy ló, s csak a jogra koncentrálok, miközben ott van a kultúra simogató keze, a zene, az írás, maga a művészet, a lojális és a hálás állatok.
Maga a jog igazán jó ötlet volt. Segíteni másoknak egy kissé másképp. De miért? Vegyünk egy banális példát. Egy figyelmetlen járókelő nem veszi észre a munkálatokat az úttesten, és a lábába szúródik egy vasdarab. Ebben az esetben a már jól ismert folyamatra kerül sor. Elmegy a sürgősségire, s ott előbb, de valószínűbb, hogy utóbb fogadják; káromkodva, ordítva és dühösen kivárja, amíg eltávolítják a lábából a vasat, sziszeg, és rángatja a lábát minden érintésre, leszidja az úristent is az égből. Amikor vége a beavatkozásnak, megfordul és kimegy, a hála legkisebb jele nélkül. Csak örül, hogy kint van, és hiszi, hogy ugyanezt ő is meg tudta volna csinálni, csak jobban és gyorsabban. Másrészt ott van egy ártatlan állat, aki az emberi kéz munkája nyomán keveredik ugyanilyen helyzetbe. A lábába szúródik valami, illetve lenyel egy nagy adag mérget az utcán. Nem panaszkodik, nem káromkodik, nem hord le senkit, nem is okol senkit, még akkor sem, ha ott áll előtte a tettes. A fájdalomtól remegve, mégis türelmesen vészeli át a beavatkozást. Ő sem köszön a végén, de ott van a szemében a hála, és sosem felejti el, hogy egyszer az a két kesztyűs kéz megmentette. A mese lényege, hogy másoknak segíteni talán isteni áldás. De egy ilyen magamfajta mizantróp, aki nap mint nap talál okot arra, hogy miért utálja az emberiséget, illetve külön külön egyes egyedet isten állatkertjéből, lehet, hogy rossz döntést hozott. És akkor felmerül egy újabb kérdés. Miért ne lehetne valami újat kombinálni? Egyszer valaki rájött arra, hogy a tej meg a kakaó csodálatos műalkotás. Ebből kifolyólag miért ne lehetne keresztezni az állatorvoslás tudományát
a joggal? Vagy bármelyik tudományt a joggal? A jog és az a rengeteg törvény nem az embereké. Csak ők használják, de az már más lapra tartozik. A hangya az állatvilágban nagyon jól tudja, hogy hol a helye és mi a dolga. Nálunk törvényt kell hozni arról, hogy tilos átmenni a piroson.
Tulajdonképpen nem is a jogban, hanem az emberekben van a probléma. Túl magas szintet ver a primitivizmus, ami sajnos nem egy olyan probléma, amit az ember semmittevéssel megoldhat. Ez inkább olyan, mint az éhség. Ahelyett, hogy idővel jobb lenne, sokkal rosszabbá válik, és onnan már nincs visszaút. Ha az emberek megtanulnak viselkedni, és végre felnyitják a szemüket, lehet, hogy a jog majd újra értelmet nyer. Egyelőre csak okoskodás és egy halom szakszó felhalmozása egy túl rövid szövegben. Mert mindenkinek az a célja, hogy megmutassa, mit tud, hogy bebizonyítsa, hogy ő a legokosabb. Így kerül sor arra, hogy mindenki úgy osztja az észt, mintha neki is több lenne belőle a kelleténél.
