Egy újvidéki egyetemista naplójából

DAY 21: ÉN ÉS A MATEMATIKA

Az ember az egyetemi évei alatt hoz pár rossz döntést. Az elsőt talán már a megfelelő egyetem kiválasztásánál. És akkor ne is beszéljünk az ambiciózus kis gólyák elhatározásáról, hogy csupa tízessel meglesz a hatvan pont.

Valahogy így estem bele én is az első hibámba. Maga a Jogi Kar fantasztikus döntés volt. Ki nem szeretné tudni, hogy hogyan írja meg a végrendeletét? Viszont megsemmisíteni a nyolcast, mert lehetne tízes is...

Ki kellett menni informatikából a gyakorlati/szóbeli vizsgára. Vagyis nem kellett. De én nem voltam megelégedve a karikázós teszten kapott nyolcassal. Átlapoztam a könyvet. Excelben és Accessben is dolgoztam már. Nem volt mit veszítenem. Még mindig megvolt a lehetőségem arra, hogy visszakozom, és az indexembe bekerül a nyolcas.

A vizsga kezdetekor leültem az ajtóhoz legközelebbi géphez, és megkezdődött a szenvedés, amit a többiekkel ellentétben én másként fogtam fel. Nem először látok számítógépet, vagy ezeket a programokat.

Tény, hogy én is szőke vagyok, de vannak, akik szőkébbek. Egy szőke cicababa hatalmas körmökkel ült nem messze tőlem, akinek nem kevés figyelmet szenteltem, mielőtt még megkaptuk volna a feladatokat. A csajnak nem működött a gépe. Az asszisztens odament hozzá, és megnyomta a bekapcsolás gombot. Ugyancsak ez a lány törte meg a csendet, ugyanis a számítógépe továbbra sem akart működésbe lépni. Az asszisztens bekapcsolta a monitort. Ekkor már nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek.

Persze ennyivel nem úsztuk meg. Le kellett nyomni, hogy CTRL + Alt + Delete. És még csak nem is szőke volt a csaj, aki erőszakosan csapkodta a Shiftet, majd a CTRL megtalálása után gondba esett. Egyik kezének mutatóujja nyomja a CTRL-t. A másik az Altot. Sajnos csak két keze van...

Kezdetét vette a munka. A gimiben már megszoktam, hogy a negyvenöt perc sosem negyvenöt perc, hanem mindössze harminc perc áll a rendelkezésemre, hogy megértsem, és el is végezzem a feladatot. A tanár meg is lepődött, amikor húsz perc után már nyújtottam a kezem. Persze... ki várta volna egy szőke jogászpalántától, hogy az majd használni is tudja a PMF számítógépét?

A professzor és én hamar összetűzésbe kerültünk. Eszem ágában sem volt a könyvben leírt utasításokat követni. Azt néztem, hogy a program működjön. Aztán meg (én marha!) ecsetelni kezdtem a matek-informatika szakosnak, hogy én nem fogom többet használni az Excelt, vagy a matematikának azt a formáját, ahol az összeadáson, kivonáson, szorzáson és osztáson kívül más műveletek is előfordulnak. Drága professzor úr... tudja, én okkal írtam be a Jogi Kart a matematika helyett.

Amikor a velem szemben álló férfi elmosolyodott, sejtettem, hogy mégsem mondtam akkora hülyeséget, és nem is lesz befolyással a jegyemre a mi kis értelmetlen nézeteltérésünk. Aztán meg ki lettem küldve, méghozzá sürgetve, nehogy utolérjen a matematika.

Én mindig mosolyogva távozok a vizsgákról. Boldogan szökellek. Azért meglátjuk majd, hogy abszolvens fejjel hogyan nézek majd a dolgokra...

Tegek:

Patarica Ildikó vagyok, jogász, állatorvosi technikus, talán egy kicsit újságíró is, de mindenekelőtt az állatok kiábrándíthatatlan rajongója és a nyelvek szerelmese. Vallom, hogy a jó pap holtig tanul, de igazából még nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek.

Annak idején tettem egy próbát és elküldtem egy írásom a szerkesztőségnek. Ennek már több mint tíz éve. Azóta a Kifi csapatának egyik állandó tagja vagyok, írásaim pedig rendszeresen olvashatóak a lapban.

Hosszas keresés után a saját élménybeszámolóim írásában találtam meg igazán a hangom. Jobb sztorikat akarva sem tudtam volna kitalálni. Így születtek írások utazásról, színházról, egyetemről, a mindennapok szürkeségéről, vagy éppen napos oldaláról, de a történetnek még közel sincs vége.

Viszonyomat az írással, és annak fontosságát talán Bukowski szavaival tudnám a legjobban érzékeltetni: Vagy papírra veted, vagy leugrasz a hídról.

Galéria