És neked milyen volt a nyarad?

A nyár hagyományosan a szabadságról szól. Az önfeledt szórakozásról, a fürdőruhákról, a vízről, a napsütésről, a fesztiválokról, az ereszd-el-a-hajam bulikról, az ismerkedésről, a napkeltéig tartó romantikázásokról és a kora délutáni ébredésekről. Ez az időszak azonban minden varázsa ellenére (vagy talán éppen emiatt) rengeteg, nőket érintő sztereotípiát és elvárást hív elő. Nyáron láthatóbbá válik a test, hangsúlyosabbá az öltözködés, látványosabbá a bulizás, és nemcsak a szabadidő, hanem a társas kapcsolatok is sokkal inkább közszemlére kerülnek, mint máskor.

Nagyon sok nő például már márciusban megkezdi a fogyókúrát és a rendszeres edzéseket, hogy mire eljön a bikiniszezon, a teste is csúcsformában legyen. Az egészséges étkezés és a testmozgás persze jó dolog, de ha csak azért csinálod, hogy el merj menni a strandra a barátaiddal, akkor szenvedés lesz az egész, és legkésőbb szeptemberben úgyis hagyni fogod a fenébe. Ha törődsz magaddal, az csodálatos; de a szenvedés semmiképpen nem lehet a törődés egyik formája. Moletten, kövéren, csontsoványan, narancsbőrösen, fakó fehéren, bőrhibásan, szőrösen is jogod van szeretni önmagadat, jogod van jól érezni magad a bőrödben, a strandon is, bikiniben is. Továbbmegyek: ha a szomszéd Sanyi bácsi megengedheti magának, hogy fedetlen felsőtesttel biciklizzen a negyven fokban keresztbe-kasul a városon, sőt sörért is így ugorjon be a boltba, akkor téged sem kérhet számon azért senki, hogy bikinifelsőben meg miniszoknyában tekersz le a strandra. Valahogy általában mégsem a Sanyi bácsik kapják a rosszalló megjegyzéseket, hanem azok a lányok és nők, akik a kánikulához alkalmazkodva egy kicsit lengébben öltöznek az elvártnál.

„Tizennégy évesen kilátszik a hasa, hát hol van az anyja?!”

„Alig takar a ruhája, aztán csodálkozik, ha rámásznak...”

„Ötvenévesen úgy öltözik, mint egy húszéves, hát ki akarja látni ezt a fonnyadt testet?”

„Miniszoknyában koktélozgat a tengerparton, szeptembertől meg majd ő akar tanítani?!”

Ezek a megjegyzések kéretlenek, bántóak és lekezelőek, de ezek mellett van bennük valami más is, ami közös: egy fiú, férfi testére és öltözködésére nem mondunk ilyet. A női test bezzeg közügy...

Gondolj csak bele! Egy tizennégy éves fiú rövidnadrágban, fedetlen felsőtesttel sétál a Tisza-parton: senki nem szól semmit. Rövid gatyás, trikós srác nem győzi magától elküldeni a csajokat (ugye nem kell kitérni arra, hogy a fiúk sem akarnak mindig és mindenkit megkapni?): senki nem kéri rajta számon az öltözetét. Öregedő, kopaszodó férfi böfögve iszogatja a söröket a strandon: egy nő sem szörnyülködik, hogy szőrös sörpocakot kell nézegetnie. Fiatal tanár bulizik a tengerparton pár nővel meg egy-két pohár borral: érezze jól magát!

Néhány évvel ezelőtt az akkori finn miniszterelnök, Sanna Marin önfeledten bulizott egy rockfesztiválon. Rövidnadrágban. És még alkoholt is fogyasztott. Hát mekkora botrány! Nemrégiben pedig Mette Frederiksen dán miniszterelnök kapott kéretlen ajánlatot: egy plasztikai sebész vetette fel, hogy szívesen eltüntetné az orráról a szemölcsöt. Mert mára a nők kiharcolták az egyenjogúságot: lehetünk kenyérkeresők, igazgatók, miniszterelnökök – de legfőképpen legyünk szépek és kívánatosak! Ja, meg viselkedjünk jól!

Szóval ha túl is lépünk a kinézetünkre zúduló elvárásokon, még mindig ott vannak azok, amik a viselkedésünket akarják kordában tartani. Egy nő ne igya le magát, mert az „egyáltalán nem nőies”. Úgy gondolom, hogy nem is különösebben férfias, inkább nemsemleges, és itt kell megjegyeznem, hogy a lerészegedés valóban kerülendő, egyrészt mert káros, másrészt mert veszélybe sodorhatod magad. Na, de mikor van itt az ideje a kísérletezésnek, ha nem most? Miért ne lenne szabad hibázni? Miért kell egy nőt megszégyeníteni, amiért volt egy durva estéje?

Szóval az elvárás valami olyasmi, hogy ne igyál alkoholt, de azért engedd el magad, és legyél felszabadult. Ezt sok felnőtt sem tudja megtenni, de a lányoktól és a fiatal nőktől azért társadalmilag elvárjuk, mert hát mégis... mert hát... NŐ. Ennyi az indoklás. Meg hogy ha iszunk, ne csodálkozzunk, ha erőszak ér minket. Pedig bizony az erőszakért az erőszaktevő a felelős, nem az áldozat. Amíg a nőket hibáztatjuk az őket ért erőszakért, mert így vagy úgy öltözött, mert egyedül ment haza, mert amúgy is mindenkivel lefekszik, vagy mert túl sokat ivott, addig az erőszaktevőkről szépen levesszük a felelősséget. Pedig gondolj csak bele: ha nem iszol, és van, aki hazakísér, attól az erőszak még ugyanúgy megtörténik, csak más lesz az áldozat. (Ez persze neked jó, de össztársadalmi szinten ugyanott tartunk.) Mindig lesz valaki, aki egy kicsit többet ivott, akinek egy kicsit mélyebb a dekoltázsa, akinek egy kicsit jobban feszül a nadrágja, aki egy kicsit jobban szeret flörtölni, aki egy kicsit kevésbé tudja magát megóvni az erőszaktól, mint a többiek.

Hiába szól hát a nyár elvileg a szabadságról, ha közben a nők teste és viselkedése fölötti kontroll ilyenkor sem gyengül, sőt éppen ekkor válik a leglátványosabbá. Ekkor foglalkoznak legtöbbet azzal, mit mutathatsz meg, hogyan nézzen az ki, és mit mond el rólad, ha megmutatod.

Na, többek között ezért örülök mindig, ha vége van a nyárnak.