A nők és a tudomány

Általában azért szeretjük a tudományt, mert objektív és előítélet-mentes, főleg akkor, ha természettudományokról van szó. Hiszen a tudományos állítások bárki által megfigyelhető tényeken alapulnak, és semmi közük ahhoz, hogy ki a megfigyelő, és milyen eredményt szeretne kapni. Csakhogy a nőjogi mozgalmak előretörésével egyre több nő kezdte megkérdőjelezni azt, hogy a tudományos kutatások teljesen objektívak volnának. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyáltalán nem mindegy, ki a kutató, és milyen társadalmi csoporthoz tartozik, hiszen ezek határozzák meg egyrészt azt, hogy milyen lehetőségekkel találkozik a tudományos fejlődése során, másrészt azt, hogy milyen kérdéseket tart fontosnak és kutatásra érdemesnek.

Száz évvel ezelőtt még igencsak szerencsésnek kellett lenni ahhoz, hogy egy nő tudóssá, kutatóvá, egyetemi tanárrá válhasson. Ma már jóval könnyebb dolgunk van, de a társadalmi előítéletek még mindig ellenünk dolgoznak, arról nem is beszélve, hogy amíg a gyerekvállalás terhességen és szülésen túli részei is elsősorban a nőkre maradnak, addig meglehetősen nehéz dolga van annak, aki családot és tudományos karriert is szeretne. Márpedig ha keresztény, fehér férfiak vannak többségben egy-egy tudományos területen, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy elsősorban a keresztény, fehér férfiakat érintő kérdések kerülnek napirendre a kutatási témákat illetően. És akkor ehhez még vegyük hozzá azt, hogy ezeket a kutatásokat finanszíroznia is kell valakinek: akinél a vagyon, az mondja meg, mire ad pénzt. A vagyon pedig (milyen meglepő) a férfiak kezében összpontosul.

Így történhetett meg az, hogy nagyon sokáig alig-alig fordítottak figyelmet a tipikusan nőket érintő kérdésekre: a menstruációs vérre, a fájdalmas menzeszre, a csiklóra, a női orgazmus fiziológiájára, a fogamzásgátló tabletták mellékhatásaira, a méhet és a petefészket érintő betegségekre, a szülés fiziológiájára, a szülési traumára, a gátsérülésre, a szoptatásra vagy a változókorra. Persze valamennyi figyelem ezekre a kérdésekre is irányult, de elsősorban az számított, hogy mindennek meglegyen a biológiai leírása – az már jóval kevésbé volt fontos, hogy mit él meg egy nő.

Például már a hetvenes évektől tudjuk, hogy biológiai okai vannak a fájdalmas menstruációs görcsöknek. De hogy ezeket akkor jó lenne megszüntetni vagy legalább enyhíteni? Ez már mindjárt más kérdés. Még ma is vannak nőgyógyászok, akik szerint a menstruáció az ilyen, másnak is fáj, és ne hisztizz. (Szerencsére már nem ez az általános. Ha a te nőgyógyászod ilyesmivel áll elő, keress helyette másikat.) Hasonló a „női szívroham” története is: tudományos körökben már a nyolcvanas-kilencvenes években szó volt arról, hogy a nőknél szívroham esetén más tüneteken van a hangsúly, mint a férfiaknál, ráadásul az orvosok ugyanazokkal a tünetekkel hajlamosabbak voltak egy férfit alaposabb vizsgálatnak alávetni, mint egy nőt. Az első átfogó szakmai ajánlás, amely kifejezetten a nők szívinfarktusával foglalkozik, mindössze tíz évvel ezelőtt jelent meg.

A burkolt hátrányos megkülönböztetés nem csak az orvostudomány területén jelenik meg. A beszédfelismerő rendszereket kezdetben férfiak hangját használva tanították be, és csak akkor változtattak ezen, amikor kiderült, hogy a női beszédet sokkal kevésbé tudják értelmezni. Az okostelefonokat, a golyóálló mellényeket, a szkafandereket férfiak méreteihez és anatómiájához tervezték: a női telefon nem kisebb, csak rózsaszín, és a női védőfelszerelés is csak kisebb, de anatómiailag nem felel meg a nő testének. Az autók biztonsági tesztjeit sokáig férfibábukon végezték, a nőstényállatok viselkedését még ma is sokszor pusztán az anyaságon keresztül értelmezik, régészeti leletek feltárása során pedig gyakran automatikusan férfinak tekintik azt a csontvázat, amely mellett fegyvert találnak.

Mindezek miatt fontos lenne, hogy minél több nő legyen az elismert tudósok között. Ez nehéz feladat, hiszen szembe kell menni a társadalmi elvárásokkal, az előítéletekkel, a család és a munka összeegyeztethetőségének nehézségével – és még ekkor sem biztos, hogy nőként learathatjuk a saját babérjainkat.

Hallottál már Rosalind Franklinről, akinek a felfedezései nélkülözhetetlenek voltak a DNS kettős spiráljának leírásához? Ő nem kapott ezért életében elismerést, de a két férfi, aki az ő tudta és beleegyezése nélkül felhasználta ezeket a felfedezéseket, Nobel-díjat kapott. És azt tudod, kicsoda Nubia Muñoz? Ő az a kolumbiai tudós, aki megalapozta annak a bizonyítását, hogy a HPV méhnyakrákot okozhat. A HPV és a méhnyakrák közti kapcsolat felfedezéséért Harald zur Hausen kapott Nobel-díjat anélkül, hogy ezt a kapcsolatot nagyszabású epidemiológiai vizsgálatokkal igazoló Muñozt mellé tették volna. A 2023-ban Nobel-díjat kapó Karikó Katalin esete pedig arra példa, hogy egy női kutatót évtizedeken át a periférián lehet tartani (kutatási pályázatait éveken át elutasították), egészen addig, míg az eredményei meghatározó jelentőségűvé nem válnak. És ez csak néhány példa arra, hogy mennyire nehéz nőként érvényesülni a tudomány világában.

A tudomány akkor lesz valóban mindannyiunké, ha arra is odafigyelünk, hogy ki kérdez, kitől kérdez, és kinek a tapasztalatait vesszük figyelembe. A nők tudományos jelenléte nem valamiféle pluszszempont, hanem alapfeltétele annak, hogy minél pontosabb képet kapjunk a világról.