A fogadás

Rengeteg gyerekkori emlékem van édesapámmal. Mégis az egyik legkorábbi nem egy közös játékhoz kötődik, hanem egy mozdulathoz és egy tompa puffanáshoz. Apám a konyhaasztalnál ült, jó kedélyűen beszélgetett édesanyámmal, akiről ugyanez nem volt elmondható. Egy váratlan pillanatban oldalra billent, és lefordult a székről. Én csak néztem a jelenetet, apám arcán a bágyadt mosolyt, a fátyolos tekintetet. Nem értettem, hogy mi történt. Hogyan is érthettem volna, hisz csak négyszer láttam meg a nyarat ekkor még. A gyerek ilyenkor még nem értelmez, csak rögzít. Anyám sikkantása elveszett a háttérben, de bennem megmaradt egy különös nyugtalanság még napokig.

Akkor még azt hittem, ez amolyan felnőttes dolog. Egy furcsa, titkos játék talán, amelyet nem magyaráznak el, mert úgysem érteném meg. Az otthon falai azonban nem titkolták. Ott bujkált a szégyen a sarkokban, amit szeretnek az emberek a szőnyeg alá söpörni vagy a szekrény sötétjébe száműzni.

Pár évvel később – okos és szemfüles, de nagyon eleven gyerek lévén – már többet értettem az engem körülvevő világból. De még mindig nem eleget. A jelenet ugyanott zajlott le. Apám a konyhaasztalnál fogadást kötött a bátyámmal: ha elnyeri az iskola legjobb tanulója díját, akkor ő leteszi az italt. Olyan volt ez, mint amikor a gyerek megfogadja, hogy jó lesz, ha cserébe kap egy csokit. Csak itt apám volt a gyerek, a csoki meg valami áttetsző remény. Akkoriban már járt pszichológushoz, bár erről sosem beszéltünk. Ugyanúgy nem volt otthon, csak most nem a következő korsóval küzdött, hanem a saját démonjaival. Néma harc volt ez, de nagyobb annál, mint amit bárkinek elmesélne.

Aztán egyszer csak nem ivott többé. Sem a saját szőlőből készült bort nem kóstolta, sem a szilva- és körtefa gyümölcséből született pálinkát. Nem. Következetesen és saját magával könyörtelenül nem ivott többé. Azóta több mint huszonöt év telt el egyetlen korty alkohol nélkül. Apám a kocsmába még eljárt egy darabig, de egyre többen néztek rá ferde szemmel, mintha a józanság valami képzelt felsőbbrendűséget jelentene. Volt, aki nyíltan bolondnak mondta, amikor lovat hozott és lovagolni kezdett. Persze, kellett egy új szenvedély, valami, amiben nem a pohár alján keresi a kapaszkodót. A falu kocsmájában hirtelen lett alkoholmentes sör is. Sose mondták ki, de mindenki tudta, hogy miatta.

Az italozás helyén maradt egy hatalmasan tátongó üresség. Apám lassacskán megtöltötte tartalommal: nyergeléssel, istállótakarítással, a nyeregben és a velünk töltött idővel. A lovaglás nála egy nagyon pozitív szenvedéllyé nőtte ki magát, amely felemelte egy másfajta, boldogabb életbe. Továbbra is volt, aki kinevette vagy elfordult tőle, de ez már lepergett róla. Talán azért, mert a gyógyuláshoz éppen az kell, hogy az ember merjen kilépni egy toxikus közösségből.

Ma öt unokája van. Egy évtizeddel ezelőtt szívinfarktusa volt, amelyet túlélt, és azzal az életigenléssel lépett tovább belőle, mint amely a pohártól a családig irányította.

Néha ránézek, ahogy az udvaron dolgozgat, vagy éppen a kislányaimnak mutat meg valamit a vidék varázslatos világából. A józanság ma már nem egy rá vonatkozó állítás, nem egy fogadalom és nem is harc. Inkább egy mosoly, amiben – hogyha belegondolok – ott van az az egykori bágyadt mosoly is, csak ez tiszta, őszinte és örömmel teli. Átalakult egy jelenlétté. Valamivé, ami túlél.