Társadalmi öngyilkosság

Sokat mondtad már. Sokat mondta már. Sokat mondtam már, hogy szégyen vagyok itthon. Rám sem akarnak nézni. Belegondoltam minden lehetséges kiútba.

Most is sűrű cigarettafüstben ülök a Nagy Budapest Hotel lobbijában. Mindenféle hang zavarja meg a jazz-zenészek nyugtató atmoszféráját. A fel s alá sétafikáló alakok hangos cipődobbanása mégsem tudja maszkolni a hangokat, amelyek megütik fülemet. Gyorsan egy üveg után nyúlok. Mintha úgy emlékeznék, a mellettem álló asztalkára egy majdnem teli hennessy-s flaskát helyeztem, de amikor hosszas tapogatás után sem érzem a palack karcsú testét, úgy döntök, kötelességem lesz odapillantani. Markom üresen áll, pont mint az asztal, amelyről csak most láttam meg, hová tűnt a lötty. Odaültek mellém. Nem is köszöntem nekik. Csak bámultunk egymásra. A mahagóni lambériával fedett terem látszólag egyre tágul, szégyentelenül foglalja el a helyet. Szinte behabzsol. Létem egy jelentéktelen porszem szintjére zsugorodik, ami a porszívóra várva tölti mindennapjait. Ekkor a szalonfotelek megmozdulnak az őket kíméletlenül megragadó karok és karmok hatására. A jazz immár inexisztens. Nem mintha jelentene bármit is, mivel már a fotelek lábának rideg karcolása váltja fel a pillanatokig tartó, átmenetet képző csendet. Az ülőgarnitúrát egy leginkább koncentrikus körhöz hasonlítható alakzatba rendezik, amint az utolsó szék is újonnan kijelölt helyére kerül, észbe kapok. Körbevettek, s a kör közepén én ülök – már nem a kényelmes bőrbevonatos karosszék kényelmében, immáron a földön, a szövetkabátomon. Mindenki helyet foglal. Kezemmel beletúrok a fűzöld kárpit szövetébe, egyfajta „földelés” után kutatva. Szememmel az arckifejezéseiket pásztázom. Mindenki mosolyog, mintha boldogok lennének, hogy láthatnak. Persze tudom, hogy ez nem így van.

Két alak emelkedik ki a szemközti fotelekből. Megindulnak felém. Ez lenne a pont, amikor elkezdek félni, de mégsem teszek így. Nincs mitől tartanom. Megszoktam, hogy kettejük rendszeresen bemorzsolnak, megrágnak és kiköpnek, miközben énemet az abszolút nullára redukálják, nincs semmi újdonság e helyzetben. Megmagyarázhatatlan módon összekaparok annyi lélekjelenlétet, hogy nevük szerint szólítsam őket. Éter és Karim. Erre még jobban elmosolyodnak, ajkaikat már szólásra nyitják. Az első hang Éter torkát hagyja el. Szokásához híven nem felejti el tudatni velem, hogy a ranglistán mennyivel feljebb áll. Egy szempillantás alatt a gyermekkori szobám ágyán találom magam, úgy ahogy hagytam anno. A konyha felől anyu frissen sült muffinjainak illata árad. Megindulok felé. A folyosón a családi képeken valami rendkívülit figyelek meg. Az összes fotóról eltüntettek, nyakamon Éter mosolya virít, s mintha szüleim is boldogabbnak néznének ki így. Hangok kezdik betölteni a helyet. Szüleim, ismerőseim, barátaim hangja mind ugyanazon mondatot kántálják: „olyan szimpatikus és tehetséges, s illedelmes, és még a szemnek is kellemes!”. Behunyom szememet, s a hangok megszűnnek létezni. Félve nyitom ki a szememet. A fény elvakítja először a retinámat, csak amikor már a homály felhagy a szemem tormentálásával, akkor veszem észre a helyzetemet. Még mindig a Nagy Budapest Hotel várójában ülök, a rikító zöld, penészspórákat árasztó szőnyegen. Immár Karim lép elém egy kecses lépéssel. Ekkor pillantom meg, tűsarkúja színe tökéletes kiegészítőszínként szolgál a kárpithoz. Odahajol hozzám, és közli velem, hogy sosem volt az ellenségem, csak „a legtöbbet akarta kihozni belőlem”. Ezt nehezen hiszem, hiszen észre sem akart venni, tabuként kezelt. Feláll mellőlem, s visszatipeg a helyéhez.

Amint hozzáér a kordbársony karosszékhez, markomban találom a hennessy-vel töltött üvegpalackot, s máris kínálom és öntöm rég nem látott egykori bajtársamnak és egyetemi professzoromnak a drága folyadékot. Dennis udvarias elnézés után a mellékhelyiségbe vonult. Mrs. Rose Jane odalép elém, s a fülembe súgja a következő szavakat: „Tudod, én mindig is Dennist hajtottam, téged szándékosan visszatartottalak”. Ezzel lehajtotta a tömény italt, s kissé inogva a bejárat felé indult. Sosem láttam többet.