Szentély

Jó esetben elérkezik olyan pillanat – főleg egy, a 2000-es években befutott – zenekar életében, amikor minden a helyére kerül: a régi rajongók újra felfigyelnek rá, a kritikusok is óvatos bizalommal nyúlnak az új lemezhez, és maga az együttes is mintha újra hinne abban, amit csinál. Az Evanescence pontosan ebben a helyzetben van, és ennek a pillanatnak a neve: Sanctuary.

Ahhoz, hogy jobban megértsük, hogy miért olyan fontos ez az album, érdemes visszapörgetni az időt. Volt szerencsém a 2000-es évek elején megélni azt, hogy az Evanescence jelenséggé vált és betört a mainstreambe. A zenekar dallamos nu-metál stílusa és Amy Lee lenyűgöző hangja hamar belopta magát az emberek szívébe. A tinédzserek könnyen azonosulni tudtak vele, és ki ne hallgatta volna újra és újra a My Immortal című számukat egy szakítás után. A 2003-as Fallen című debütáló lemezük önmagában 17 millió példányban kelt el világszerte, a Bring Me to Life pedig egy egész generáció számára meghatározó dallá vált. Aztán jött a csend, vagy legalábbis a félcsend. Az elmúlt évtizedben mindössze egyetlen, új dalokat tartalmazó stúdióalbumuk jelent meg, miközben a zenekar sok rajongó szemében inkább nosztalgikus emlékké vált.

Az utóbbi időszak azonban új lendületet hozott: a Metallica M72 világturnéján előzenekarként léptek fel, Amy Lee pedig Poppyval és a Spiritbox énekesnőjével, Courtney LaPlante-tal is együtt dolgozott az End of You című dalon. Ez a találkozás – mármint Amy Lee és a kortárs metál-pop színtér új hullámának összekapcsolódása – mintha felszabadított volna valamit, ami hatással lett a zenekarra is. Ez az új kreatív energia és magabiztosság teljes mértékben érezhető az albumon, amely június 5-én jelent meg a BMG kiadó gondozásában.

Nagyon izgalmas újdonságot találunk a lemezzel kapcsolatban, ami a produkcióban bújik meg. A stúdiómunkáért többek között Jordan Fish, a Bring Me the Horizon korábbi tagja felelt, aki elektronikus rétegekkel gazdagította a zenekar jellegzetes, gótikus-alternatív hangzását. A döntés nagyon bátor, a kritikák alapján pedig úgy tűnik, hogy teljesen működőképes.

Az album nyitódala, a Beautiful Lie szaggatott riffekkel és elektronikus pulzálással robban be, majd egy csillogó, kiszámíthatatlan refrénben teljesedik ki, amely már a kortárs progresszív metál felé is kikacsint.

A Tell Me When You've Had Enough azt bizonyítja, hogy a nu-metál gyökerei és a rádióbarát refrének remekül megférnek egymás mellett, és ha valaki ért hozzá, akkor az kétségkívül Amy Lee. Nagyon fülbemászó dallama van, kicsit a korai Evanescence-t juttatja eszembe, csak erősebb riffekkel.

A címadó Sanctuary a lemez egyik csúcspontja: feszült, dübörgő és érzelmileg túlfűtött, ami pontosan azt a fajta drámát nyújtja a zenéjükben, amiért annak idején oly sokan megszerették ezt a zenekart.

A Forever Without You és a How Do I Heal egyaránt a 2003-as My Immortal óta eltelt évtizedek érzelmi mélységét idézik fel. Mindkettő zongorára írt, gyönyörű dal, amelyekben Amy Lee megmutatja, hogy a hangja még mindig képes arra a katarzisra, amely miatt annak idején egy egész generáció beleszeretett a zenekarba.

A Self-Destruct valóságos időutazás, ugyanis a zene második felében megjelenő vonósok visszahozzák azt az egykori, földöntúli hangzást, amely miatt annyi rajongó egyszerre nevezte az Evanescence-t gótikusnak és angyalinak.

Amy Lee éneklése az, ami a lemez igazi kincse. Nem véletlenül, hisz kevés énekesnő van a rockzene világában, aki ugyanolyan könnyedséggel vált a torokszorító, súlyos rockhimnuszok és a kristálytiszta, zongoraközpontú balladák között.

Természetesen nem minden kritikus volt egyformán elragadtatott az új lemez kapcsán. Többen is megjegyezték, hogy néhány elektronikus kísérlet – például a Calm Down vagy a Rapture – talán túl messzire megy az újításban, és a lemez hangulata helyenként szétesőnek hat a sokféle stíluselem miatt. Ez a fajta kockázatvállalás azonban önmagában is figyelemre méltó, hisz egy több mint húsz éve aktív zenekar még mindig hajlandó kísérletezni, ahelyett hogy a korábbi sikerek biztonságos újrahasznosításába menekülne. Sokan éppen ezt tartják a Sanctuary egyik legnagyobb erényének, hogy nem a The Open Door (2006) barokkos melodrámáját vagy a Fallen (2003) alternatív metálos alapjait ismétli, hanem a zenekar eredeti identitását próbálja a jelenbe átültetni. Márpedig ezt magabiztosan, helyenként nyersebben a korábbiaknál, de mindenképpen élettel telve teszi az új lemezen.

A Sanctuary tizenkét dala azt sugallja, hogy az Evanescence nem pusztán egy múltbéli fénykor emlékét ápolja, hanem aktívan keresi a helyét a mai zenei világban. Az album egyben kiváló felvezetése az ősszel esedékes nagyszabású brit arénaturnénak is.

Összefoglalva, a Sanctuary végre olyan Evanescence-album lett, amely ugyanazt a bizsergést váltja ki belőlem, mint anno a Fallen. Érződik benne az önazonosság, tele van energiával. Az elektronikus betétek hangsúlyosak, ami alapvetően nem zavaró, viszont úgy éreztem az album hallgatása közben, hogy kevésbé van egyensúlyban a gótikus-vonós betétekkel, ami igenis ennek a zenekarnak a varázsát adja. Persze, a két zongoraballada kárpótol valamelyest ezekért. Bátran ajánlom mindenkinek, mert igazán remek lemez.