Visszatérés a Metálvárba

Az idén utoljára mentünk a Brutal Assault fesztiválra – 2. rész

(A beszámoló első részét ITT olvashatjátok el)

A második napra már jönnek az ismerős körök. Felfrissülés a két betépett kávébüfés faszinál, aztán koncertre mész a bögréddel a kezedben, megnézed mennyien buliznak fél tizenegykor a Cryptic Shift koncertjén. Elsétálsz közönyösen egy Baest-koncert mellett (mert kevés a zsír, sok a dallam), mindeközben alkalmat kerítesz a fogmosás és egyéb higiéniai tevékenységek elvégzésére. Persze konkretizálni kell a napi terveket, de inkább csak rutinból, mivel a fesztiválhangulat előbb-utóbb mindenkit magával sodor. Így leszel sokszor csak nézelődő, érdeklődő, egy metálzenei expó látogatója. Ami valójában érdekel, arra nagyon határozottan szókséges elindulni, mert ellenkező esetben letérít utadról egy eltévedt blastbeat foszlány, egy The Causalties-koncert (mert miért ne hallgatnál punkot is néha), esetleg egy heavy metál színház.

Célzottan jutottam el a viszonylag gyorsan felfutott Castle Rat koncertjére. Fantasykoncepcióban megfürdetett fülbemászó zenéjük rajtam kívül még sokakat magával ragadott. A szerepjátékok rajongói láthatóan megsokasodtak a fellépésen, volt ott műanyag kard, csillám, egyszarvús és Warcraft-póló. A színházzá alakult színpadon nem sok komolyság volt, annál több tökös gitártéma, nevetés és felszabadulás. Dalaik egyelőre nem rántottak magukkal túl mélyre, de értem az okát az őket övező rajongásnak. Az utolsó karddöfést követően a végső riff elnémulása kísért bennünket az erődítmény másik felébe. Ott a mexikói eredetű agrotech/dark electro Hocico szántotta a deszkákat, ami tipikus (kapom az üzenetet telefonon: MI? EZ NEM IS METÁL? MI MEGYÜNK INNEN!) közönségosztó koncert egy extrém fémfesztiválon. Ezzel összhangban eleinte mérsékelt mennyiségű nézősereg követte koncertjüket, de idővel gyarapodott a tömeg, leginkább Eric Garcia tekintettapasztó frontemberi kiállásának köszönhetően. A színpadi felállás később bővült két dobossal. Sőt! A koncert vége felé a muzsika is egyre jobban csúszott a thrash metál felé, ezzel párhuzamosan a mosh is megindult. Nekem tetszett a koncert, és érdekes színfoltjai voltak a fesztiválnak. Ennek ellenére a rendezvény továbbra sem vásárolta ki magát egy Rabia Sorda (Eric apokaliptikus hangulatú elektro-metál projektje) fellépés alól, aminek viszont jövőre kifejezetten örülnék. Addig is be kellett érnem a helyi posztapokaliptikus érdekességekkel.

A következő koncertig fennmaradó időben ellátogattunk a Bastionhoz, a rendezvény legtávolabbi részébe, ami egyébként mindig jó pont a pihenéshez. Ez viszonylag csendes terület, leszámítva, amikor éppen nem Vrooom show (roncsautók és motorok ritmikus bőgetése), csilievés, vegán birkózás, vagy egyéb debil verseny van. Lehet egyébként belefutni jazzkoncertbe, borkóstolásba, szövő-, kovács-, rajz- és fotóműhelyekbe. Ezen a környéken találkozhatunk érdekes jelenséggel is, amikor is nagyik megmutatják a kétméteres, szakállas csávónak, hogyan kell felvarrni a metálzenekaros felvarrót a kabátjára.

Miután kinézelődtem magam, majd megtekintettem harmadszor is a régi gyógyászati eszközöket bemutató kiállítást, haverkodtunk pár posztapokaliptikus lovaggal a Convoy csoportból és továbbindultunk. Útközben szoktattuk magunkat a gondolathoz, milyen lesz az élet pár évtized múlva, amikor csak a technológiai fejlődés és a műanyag marad meg egymásnak (ha én nem is menekülök meg, a vinylgyűjteményem igen). Az átlagos bolygólakóktól eltérően, akik homokba dugják fejüket a téma hallatán, mi sörbe és metálba temetkeztünk, na meg komolyzenébe.
A fesztivál szinte minden évben vendégül látja a Bohemian Symphonic Orchestra Prague nagyzenekart, amely valamelyik bandát kíséri. Az idén abba a szerencsés helyzetben lehettünk, hogy a formációt az avantgarde metál Waltarit kísérte, amely így 30 év után ismét előadhatta a Yeah! Yeah! Die! Die! Death Metal Symphony in Deep C lemezüket. Az előadáshoz összejöttek az eredeti előadók is, a gitárokért Sami Yli-Sirniö felelt (aki már hosszú ideje a Kreatort erősíti), a hörgésért pedig Tomi Koivusaari (aki továbbra is az Amorphis alfa-omegája). Annak idején, amikor Helsinkiben előadták, ez a zenei kísérlet nagy megrökönyödést váltott ki, és sokan most sem tudnak napirendre térni felette. Ezen a délutánon is nézett mindenki, mint az operában. A death metálból thrash lett, egy kis doom, hiphop, majd ismét sötétség. Soha nem gondoltam volna, hogy látni fogom ezt, és aki már eleve ismerte ezt a zenei szörnyszülöttet, valószínűleg velem együtt nagyon élvezte az őrült előadást.

Egyértelmű volt, hogy ha már itt vagyunk, akkor csak arrébb állunk a Septicflesh symphonic/death metál koncertjére. Amióta egybeírják a nevüket, és nem játszanak a korai lemezekről, lelkesedésem megcsappant irántuk, de a zenekar így is akkora hangulatot csinált, hogy a crowd surf megállíthatatlan volt a nem túl könnyen tangózható, komplex és sötét zenére. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán ismét meg kellene próbálkoznom a banda újabb korszakával. Ez az, amiért mindig érdemes visszajárni a rendezvényre. Az idő távlatából egész másmilyennek tűnik minden. Akárcsak egykori utált zenekaraink...
Én például annak idején gyűlöltem a Body Countot és a rapmetált, ma pedig a rockszíntér egyik legfontosabb zenekarának tartom. A fekete gettókból magukat kirágó muzsikusok az első dalnál beindították a tömeget, Ice-T messiásként vezette a közönséget a tombolásba, üvöltött a színpadi rutin és a lelkesedés. Little Ice (Ice-T fia) viszont még nagyon messze van a fatertól, de próbált nem szégyenben maradni a színpadon. Az olyan dalok, mint a Body Count’s in the House/There Goes the Neighborhood viszik magukkal a közönséget, az adrenalin beindul, ha akarod, ha nem. Ők persze biztosra akartak menni a koncert során, és talán emiatt volt Slayer/Exploited-átirat is, de valójában nem lett volna ezekre szükség. Az újabb szerzemények (mint a Talk Shit, Get Shot) is megállják a helyüket, de azért az természetes, hogy a lezárás egy Cop Killer.
Teljesen másmilyen szintű brutalitást kínált a következő kiszemelt koncert. Lelkesen indultunk a fesztivál másik felébe a Deicide-ot megnézni, magunk mögött hagyva a kezdődő Amorphist (amit szintén imádunk, de Bentonékat kevesebbszer láttuk). A hátsó színpad környékét elég jól leblokkolták a rajongók, talán négy dalba került, mire végre bekeveredtem valahova elöl középre, ahol folytathattam napi edzésemet a moshban. Az van, hogy habár sosem gondoltam volna, a Deicide viszi tovább azt a lángot, amit a Slayer. Az annak idején még durva és nagyon keménynek ítélt muzsika ebben a totálisan utolsó falat áttörni akaró mai kaotikus világban popnak tűnik. A közönség fújja a dalokat, de Bentonék sem hülyék, és úgy válogatták össze a szerzeményeket, hogy mindenki megőrüljön tőlük. Persze háromperces dalból könnyű sokat eljátszani. Az intenzitás, amit toltak, hihetetlen volt, Benton pedig nagyon szerethető frontember – bármilyen hülyén hangzik ez azoknak, akik ismerik az 1990-es évekbeli marha kijelentéseit.

Amikor bejelentenek egy-egy újabb fellépőt a Brutal Assaulton, mindenki örül, és tervezgeti, hogy ezt meg azt megnézi. Amikor odakerül az ember, természetesen nem ér oda, annyi az átfedés, vagy valami zajlik. Lehetetlen végigkövetni mindent olyan rendezvényen, ahol egy időben legalább három nagyon jó koncert van, meg még két egyéb helyszínen történik valami érdekesség, és nem mellesleg még barátkozni is szeretnél, mert sokan vannak, akiket kifejezetten innen ismersz. Barátságok, ismeretségek születnek folyamatosan, meg ott vannak a barátaid, akikkel elindultál fesztiválozni, plusz azok az ismerőseid, akikről nem is tudtad, hogy jelen vannak, de aztán összefutsz velük. Így történik meg, hogy a kiszemelt napi 17 koncertből végül megnézel 14-et, amelyekből hármon már csak a lepakoló zenekart láttad, kettőn pedig másfél dalt hallottál. Jó hír, hogy háromnak viszont legalább a felét meg tudod zavartalanul nézni, illetve végig őrjöngeni. Ha valaki kérdezi, miért jársz még vissza, és mit tud adni az egész, te hümmögsz egyet arról, miért is akarod ötödször is megnézni az Immolationt.

Én is nagyon néztem volna a Carpenter Brutot, mert rég láttam a ormációt. Tényleg jól csinálják a tagok ezt a retro synth wave vonalat, viszont ha már az Aura Noir van előttem, akkor azt nézem. Nem is kellett csalódni, a nosztalgiaalapú thrash metált magas színvonalon műveli, emlékezetes riffekkel (sok hasonló bandával ellentétben). Az Alcestet láttam egy héttel korábban máshol, az Immolationt és a Front Line Assemblyt is, tehát maradt a Fu Manchu fellépése. A legendás stoner rock együttes más életérzést hozott az éjszakába. A sok döngölés helyett nagyon csupasz, ösztönkemény rockot kaptunk, aminek hangjaira mindenki jól érezte magát. A jól felépített repertoárral nem lehetett hibázni, másrészt sajnos tíz dalnál nem hallottunk többet. Nem is volt kérdés, hogy az éjszaka színvonalát már csak önmagunk alkoholszondáztatása emelheti, amit a kijáratnál tudtunk elvégezni.
Az eredmény kissé kiábrándító volt. Leginkább egy idézettel tudom érzékeltetni csalódottságunkat: „Befektettem ma +++ koronát alkoholba, hogy lerészegedjek, erre kiderül, hogy 0,23-at fújok, ami gyakorlatilag szalonspicc”. Maradt a konklúzió: egy egész napos séta, ugrálás, őrjöngés, tehát egy átlagos BA napon berúgni nem könnyű. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt köztünk, aki kiakasztotta a szondát, viszont ő nézett ki legjózanabbnak. Nos, emlegetett barátunk még reggel is, nyolc óra alvás után 0,65-öt fújt. Azóta is életmódváltással küszködik...

(Folytatjuk)