Visszatérés a Metálvárba

Az idén utoljára mentünk a Brutal Assault fesztiválra – 1. rész

Sokévnyi tapasztalattal a hátad mögött már sokkal lazábban látogatsz el egy fesztiválra. Amikor már a tizenkettedik alkalomról van szó (mivel a koronavírus-járvány okozta apokalipszis-gyakorlat kettőt elgáncsolt a hagyományos formájában), akkor valószínűleg azt sem tudod, miért, csak mész. Úgyis jó lesz. Ha nem lenne az, nem mennél. Majd iszol és eszel egy jót, tombolsz a kedvenceid koncertjén, ismerkedsz, sokat mozogsz (mosh, crowd surf, mezei séta, wall of death, circle pit), megérted, mi történik az extrém metál zenei színtéren, és alaposan kiköltekezel. Általában olyan dolgokra költesz, amikre épeszű felnőtt nem szánna pénzt. Zenekaros póló, szegecsek, extrém ruhák, szörnymaszkok, lemezek és egyéb hanghordozók.

Az idén utoljára indultunk el a csehországi Brutal Assault fesztiválra (mivel ezt a rendezvényt évente egyszer rendezik meg augusztus elején), viszont most először maradtunk éjszakázni Hradec Královéban. Jót ettünk, ittunk, megcsodáltuk a helyi óvárost és sok egyéb látnivalót. Mivel a szobákban őrületes hőség volt, páran nyitott ablaknál, bekapcsolt ventilátor mellett aludtunk el. Arra ébredtem hajnali négykor, hogy megőrülök, úgy fáj a hátam. Egy lóadagnyi Brufen és némi váltott masszázs után mellőztük a reggelre tervezett sétát a helyi Fehér Toronyba, én pedig elkezdtem könyörögni a többieknek, hogy engedjenek haza, mert ezt nem fogom kibírni napokig. Aztán mégis kibírtam…

Egy ekkora rendezvényre betoppanni a metál- és rockzene fanatikusaként óriási lelki hatással bír. Teljesen elfeledkeztem a hátfájásomról. Helyette az Armored Saint koncertjét néztük, amelyen John Bush elmondta, hogy a kánikulát biztosan ők hozták magukkal Los Angelesből. Nem tudom, így volt-e, de ahogy elnéztem, sem ők a színpadon, sem a közönség nem fázott. Immár felnőtt fejjel, fényvédővel az arcomon, kalapban, napszemüvegben és fehér pólóban hallgattam a koncertet, fájdalom nélkül, egy fal mellett keresve hűvöst. Nagyjából egy-egy dalt játszottak lemezenként, leszámítva a bemutatkozó korongot, amiről talán hármat is előadtak. Ez jó ördöghozott volt!

Ezt követően teljesen nyugodtan átsétáltunk a bejárati színpadokhoz, ahol az igencsak megváltozott felállásban játszó Metal Church már javában zenélt. Jó volt hallani a dalokat az első két lemezről, viszont az új énekestől nem dobtam hátast. Egyáltalán miért Metal Church a neve ennek a tribute bandának? Ez a kérdés még sokszor felmerült bennem a következő napokban más bandák kapcsán. Korábban még a 2021-ben elhunyt Mike Howe is jelen volt, most viszont – Kurdt Vanderhoofot leszámítva – mindenki új tag, és csak az elmúlt egy-két évben csatlakozott a zenekarhoz. Oké, végül is jól elvoltunk… Badlands persze nem volt, nem is tudom, bírta-e volna az új frontember.

Ezt követően a Bastion környékére berendezett BA hivatalos kimaradt termékek üzletében költekeztünk, de elvertünk egy jó összeget néhány leárazott cédére, és rohantunk Samaelra. Természetesen semmi sem lehet tökéletes, és ez így van rendjén. A csodálatos gyömbérsör híre elterjedhetett, és sokan rákattantak. Régen a kóbor kutya sem vizelt a környékükre párunkon kívül, most meg ott rostokoltam a koncert kezdete előtt legalább hat percig a sorban, és majd szívbajt kaptam, attól tartva, hogy több száz méterről kell hallgatnom a Rain című dal nyitását. No de végül a sör is meglett, meg ez a korai electro/black himnusz is. A svájci banda hangzása elsőre nem tűnt a legjobbnak, de szerencsére ezen fokozatosan igazítottak a tagok, és teljesen élvezhető minőségben tudtuk meghallgatni a Passage és Ceremony of Opposites kiadványok legemlékezetesebb dalait két újabb, korrekt szerzeménnyel együtt. Elnézve Vorphot és Xy-t, koncert közben eszembe jutott, húha, kurvára megöregedett itt mindenki, de jobban belenézve a tömegbe, szerencsére fiatalokból sincs hiány a rendezvényen, meg alapvetően az emberek elég jól tartják magukat. Valószínűleg, aki egyszer itt járt, nehezen engedi el a rendezvényt, plusz jönnek az új arcok, és így meg is van a magyarázat arra, hogy miért is telt házas a fesztivál.

Ezután betértünk a várfalak közé elzárt katonai roncstelepre, ittunk hűsítő nedűt, majd tiszteletünket tettük az Octagon színpad melletti kiállítóteremben, ahol az idén Zbigniew M. Bielak munkáit csodálhattuk meg. Tudjátok, ő az a lengyelországi mérnökmanus, aki ilyen nagyon részletgazdag borítókat csinál szabadidejében olyan kedvencei számára, mint a Carcass, a Paradise Lost, a Darkthrone vagy a Ghost.

Az első nap egyik szenzációja a Bathuska fellépése volt, amit régen ide-oda sétálós black metálként határoztam meg. Nos, inkább kihagytam és elmentem egyenest a kilencvenes évekbe, mikor még Rámstájn nem volt, és az industrial metál sem számított közhelynek. A Die Krupps koncertje kezdődött, ami személyes favoritom, mert a tagok mindig egyszerre játszottak súlyos, de popos, sötét zenét, rendes gitárszólókkal (naná, mikor itt gitározott Lee Altus öt évig), megelőzve a korábban említett német szörnyűséget, amely irhája számomra továbbra sem ér egy cicakakányit sem (de a videóklipjeik egész jók, a marketinggépezetük meg zseniális). A Dörper–Engler alkotta kibővített duóban jelenleg egy dobos és gitáros van még, na meg az elmaradhatatlan acélcsövekből összerakott steelophone (ami ezúttal sajnos nem kapott nagyon nagy szerepet). A feloszláson, MTV sikereken át vissza a klubba, számos változáson átesett tekintélyes múltú zenekar minden tűzijáték nélkül ment fel a színpadra. Odafent mindenki beüzemelt mindent, majd belecsaptak egy új dalba, majd egy klasszikusba, egy újba és így tovább. A feszültséget és a bulihangulatot szépen fenn tudták így tartani, de olyan dalokkal nem nehéz, mint a Crossfire, a Fatherland, a To The Hilt és az elmaradhatatlan Metal Machine Music.

A koncert elég jól kiégetett, és következett a skandináv, pogány, feminista színésznőkből időnként primitív blackerekké változó Witch Club Satan fellépése. Kérdezte valaki tőlem, hogy ez jó-e, mire azt mondtam, igen. Ha nem láttál még félpucér nőt festékkel leöntve, akkor biztos nagyon jó. A hisztérikus és teátrális kalapálás előadásnak érdekes, de zeneileg nem megvilágosodás (pedig black metál koncerten ez mindig nagy dolog). Az előadás végén a lányok nagyon kedvesen megköszönték a rajongók támogatását, én pedig magamban megköszöntem rajtuk kívül az összes létező extrém zenében ténykedő hölgynek (Mythic, Anguished), hogy vannak, alkotnak vagy alkottak hiteles és jó zenét annak ellenére, hogy nem állt mögöttük soha a zeneipar és a pénztárosok.

Aztán sokat bolyongtunk még a KALL színpadon, az abszint bárban, és fogalmam sincs, mit néztünk és mire ugráltunk, mert nagyon késő volt. Barátkoztunk még a lágy nyári melegben a füvön ülve, nézegettük a merch pultokat, dumálgattunk az addigra már elég jól bepiált elárusítókkal, meghallgattuk a vietnámi faszit, aki minden évben egyszerre gitározik és kaját árul. Nem kellett szerintem senkit sem elringatni, hogy mélyen aludjon.