A halott dolgok életre keltője
Rutonić Róbert felöltözteti a színészkollégákat
A Tanyaszínház idén egy Molière-művel kedveskedett a falvak aprajának-nagyjának. A képzelt beteg című előadás igen sok kérdést megfogalmaz az emberben, de a problémák továbbgondolása és a nagy hahotázások közepette a néző szeme kikerülhetetlenül megakad a kosztümökön. A színdarab kosztümtervezője Rutonić Róbert, akit elsősorban a Zentai Magyar Kamaraszínház színművészeként ismerhetünk, de nem fél megragadni az ollót és a tűt sem, mert egy színész nem ismer határokat, lehetetlent meg pláne nem.
Honnan jött az ötlet, hogy te legyél a Tanyaszínház idei előadásának a kosztümtervezője?
Régi tanyásként kedvet kaptam, hogy a munkámmal idén is a csapat része legyek. 2006 óta kisebb szünetekkel aktív tagja vagyok ennek a számomra nagyon kedves színháznak, amelyben eddig különböző posztokat töltöttem be. Voltam hang- és fénytechnikus, kosztümtervező, színész. Így került sor arra, hogy miután megkerestem Magyar Attilát – Öcsit –, lehetőséget kaptam arra, hogy én legyek az idei előadás jelmeztervezője.
Te voltál a kivitelező is, vagy az már az előadásban szereplő színészek feladata volt?
Igen, tervezőként vállalom a kivitelezést is, sőt élvezem és szeretem, ha mindent magam csinálok. A Tanyaszínházban a szerepén kívül mindenkinek jut még egy szerep. Vannak konyhások, színpadosok, drótosok, kellékesek, kosztümösök. A kosztümöslányok szívesen segítettek volna, nagyon gyakran rámnéztek, kérdezték, hogy kell-e esetleg valami... és ez nekem pont elég volt, jólesett. De, mint említettem, szeretem magam csinálni, és tudtam, hogy lesz a lányoknak elég dolguk a turné alatt (mosás, vasalás, parókák karbantartása).
A Zentai Kamaraszínház színművészeként gyakran nemcsak a színpadon kell alakítanotok, úgymond, „teljesítenetek”, hanem a színfalak mögött is, ti ugyanis nemcsak a társulatot képezitek, hanem a háttérmunka nagyja is rátok hárul. Mennyiben nehezíti ez meg a színészi játékot? Máskor is foglalkoztál már kosztümtervezéssel?
Igen. Tizenvalahány előadás jelmezét terveztem már. 2013-ban kezdtem el ezzel foglalkozni, és ha már a Tanyaszínházról beszélünk, akkor megemlíteném, hogy ott 2014-ben terveztem először, a Lénárd Róbert rendezte Pajzán Históriák című előadás jelmezeit. Mindegyik munkámat szeretem, de külön büszke vagyok a díjra, amelyet a Zentai Magyar Kamaraszínháznak nyertem a Legkisebb boszorkány című előadás jelmezeivel. A darabot Pataki András rendezte.
Használsz-e valamilyen kifejezést arra a stílusra, ami a kosztümökre jellemző? Manapság nagyon divatos az anyagok újrahasznosítása. Te miért nyúltál ehhez a módszerhez?
Azt hiszem, azok, akik követik a munkámat, már felismerhetik a stílusomat. Nem neveztem el, még... Szeretek túlzásokba esni, bizonyos elemeket túlhangsúlyozni, de úgy, hogy egy esztétika (az én érték/ízlés rendemnek megfelelően) jelen legyen. Igen, divatos manapság, bár amikor én kezdtem ezzel foglalkozni, akkor még nem volt népszerű. Egyszerű és sokkal olcsóbb újrahasznosítani. Nekem ez már egy sportűzés, elégedett vagyok és boldog, amikor azt látom, hogy egy régi, csúnya, kopott, „halott” dolgot életre keltek, széppé és funkcionálissá varázsolom.
Mennyi idő alatt születtek meg a fejedben az ötletek? Elégedett vagy az eredménnyel?
Folyamatosan ötletelek, kosztümtervezőként és színészként is gyűjtöm az ihletet. Már több megoldás volt a fejemben az idei kosztümöket illetően, miután értesültem a kiválasztott darabról, a rendezőről, a szereplőkről. Ha csak akkor kezdtem volna el dolgozni, amikor kimegyek hozzájuk, akkor bajban lettem volna, mert nem lett volna sok időm. Körülbelül két hét volt számomra maga a tervezés ideje, aztán amikor kikerültem Kavillóra, már a kivitelezés következett. Persze mindig jön egy-egy új ötlet vagy kívánság, és akkor lehet még gazdagítani az alapot. Mondhatom, hogy elégedett vagyok. Nagyon jól megértettük egymást a rendezővel, a színészekkel, szinte teljes szabadságot kaptam, ráadásul a nézőknek is tetszik. Hát kell ennél több?!
