A nyár befogóinak a négyzetének összege egyenlő a szabadság négyzetével
Fotó: http://www.netherlands-tourism.com
D.-nek
Lassan tavaszodik, és amikor az ember végre leveheti a téli bundáját, nemcsak a testét, hanem a lelkét is két kilóval könnyebbnek érzi. Megcsapja a szabadság illata a levegőben, és egy szórakozóhelyen épp olyan koktélt iszik, mint tavaly nyáron. A hajnalok még hidegek, még sötét van, amikor a nyitott ablaknál állva kékülő-remegő kézzel elnyomja a cigarettát az atlaszon az iskolába készülődés előtt. Majdnem belenyugodott a sötétben, hogy még hónapok vannak hátra a szabadságig, ami kitörésre várva ott bujkál benne, mint ahogy a magok is mocorognak már a melegedő föld alatt, aztán kisüt a nap, és menne is világgá, de csak a húsz perces séta marad a gimnáziumig. Még.
Megteszek minden tőlem telhetőt a tanév végéig, végül is még csak hatvanhét tanítási nap van hátra, amíg leteszem az asztalra az „ötnullanullás” bizonyítványt, amit illik ilyenkor, ha addig nem gyullad fel az atlasz, valami véletlen baleset folytán.
Bűn ilyenkor arról még csak írni is, hogy az igazi szabadság az, amikor ott ül egy dzsóval a kezében a rendőrség előtt nyugodtan, mert megteheti. Mert Hollandia. Mert július. Beleharapnék a felhőkbe is, felfalnám a vattacukorból készült szivárványízű eget, de most csak Szerbia statisztikáival tele füzetembe verhetem a fejemet. Mert március.
Ott ültem a holland tengerparton egy könyvet a kezemben tartva, a lábujjaimat a homokba süllyesztetve, és éreztem, hogy a művészet birodalma egyre tágul, az ártatlanságé pedig zsugorodik a földön. Ami még megmarad belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet és a szerelem veszedelmes mezejére csábítani olyan embereket, akik mindenáron szerettek volna megmaradni a racionalitás talaján, de emez a világ mégis túlságosan vonzza őket, talán veszélyessége, könyörtelensége és a legmélyebb, legfájdalmasabb sötétségek és a prizmán visszaverődő vakító tarka boldogság közt ingázó hangulatai miatt. És talán a kiszámíthatatlanság miatt, hogy soha nem tudja, hol köt ki ezen a skálán, a remény miatt, hogy talán a teljes vakság után a tömény, szilárd, rágni való boldogságba repít hirtelen. Szabadság, szerelem. E kettő kell nekem.
Hollandia. Akármerre néz az ember, hófehér tengerpart a végeláthatatlanságig. Olyan érzés, mint mikor a klinikai halálba zuhan az ember, vakító fényeket lát, majd hirtelen visszatér a sokkoló valóságba a defibrillátor hatásának köszönhetően. Vártam a hatalmas ütést a mellkasomon, hogy felébresszenek, de nem jött. Pedig órákon át csak bámultam a paradicsomot, egy helyben, nyugodtan, mozdulatlanul, de a tenger ott maradt, a szellő az idő múlásával is ugyanúgy cirógatta az arcomat, és rá kellett döbbennem, hogy a valóságban vagyok. Itt és most. Az enyém a Világ. Az, aki a Világot jelenti.
