Hazaérkezés

Fotó: Seregély Orsolya

Idejében összekészítettem a csomagomat. Elhagytam a lakást, felszálltam a metróra. Még egyszer nagy levegőt vettem, és még egyszer kieresztettem.

Átszálláskor mosolyogva gondoltam arra, hogy a Times Square alatt vagyok. Aztán a hosszú út következett a reptérig. Ültem már ezen a metrón, mentem már ezen az útvonalon. Elhaladtunk megint a Szabadság-szobor mellett, s én még mindig ugyanolyan boldogsággal néztem rá. Az ablakból elbűvölve lestem a papírmasénak tűnő hatalmas épületeket és a tömeget. Aztán ismét a föld alatt voltunk.

Az emberek, az arcok váltakoztak. Én a sarokban ültem. Előregörnyedve, a bőröndömön könyökölve csendben próbáltam felfogni, hogy elpörgött ez a nyár.

Három hónap. Három hónap telt el itt, a világ másik végében, s ugyanez a három hónap telt el otthon is. Elképzeltem, ahogy a szüleim lassan felkelnek odahaza, és rám várnak.

Rengeteg dolog történt három hónap alatt, amit aligha tudok egy este alatt kipihenni. Dolgoztam egy táborban, ami nem olyan volt, amilyet vártam. Új tájakat láttam, az ég másmilyennek tűnt, és én is másmilyennek tűntem. Magam voltam, egy a tömegből. Aztán elmentem a világ talán leghíresebb városába, és lehetőségem volt elveszni benne, belemerülni, és mintha áram rázott volna meg, felébredtem. Már nem bántam, hogy eljöttem. Minden magas fal, minden szögletes ház olyan kedvesnek tűnt és olyan ismerősnek, hogy már nem is zavart, hogy apró vagyok, mint egy hangya. Új szagok, új ízek, új emberek. Egy idegen hely, ahol a lábamat belemerítettem az óceánba, és elmélázva elnyúltam a parton.

A metrón előttem egy fekete néni kendővel a fején rám mosolyog. Látja a szememen, hogy a megállókat kémlelem, és számolom, hogy mennyit kell még mennem. Odalép, megszorítja a kezem, és mosolyogva annyit mond, hogy arra megy ő is, majd szól, mikor már csak pár állomás lesz hátra. Én visszamosolygok a színes kendőkbe bújtatott fejére, és a remegő kezét figyelem, ahogy a botját markolja. Útközben sokan odamennek hozzá, megszorítják a kezét, ő pedig mindenkivel vált pár szót. Bármilyen nagy ez a hely, itt is hasonló kapcsolatháló működik, mint bárhol máshol: ha kedves, öreg idős hölgy vagy, akkor sokan ismernek, és köszönnek neked.

Aztán látom, ahogy a néni feláll. Lassan odacsoszog hozzám, megint megszorítja a kezem, megpaskolja az arcom, és azt mondja, hogy két állomás múlva ott leszek. Meg sem kellett mondanom, hova megyek, tudta, mi a célom.

A reptéren aztán leadom a bőröndömet, átmegyek a kapun, leellenőriznek, majd felszállok egy gépre. Elfoglalom a helyem, és fáradtan meredek magam elé. A fáradtság egészen mostanáig nem ült a nyakamba, most viszont kedvesen üdvözöl. Először csak a fejemet simítja meg, majd a szemeimre telepszik. Ahogy felszállunk, már félig alszom. Nemsokára otthon vagyok. Álmomban már érzem az otthoni illatokat, és látom a házunk előtt álló hatalmas gesztenyefát, ami árnyékot ad nyáron a szobámnak. A lábam is stabilabb lesz ott. Mégis, valahogy elszomorít, hogy itt kell hagynom ezt a nagyvárost. Kettős érzéssel tör rám a várakozás. Mire ennek a végére érek, már lassan szállhatok is át. A szüleim már a reptéren várnak. Izgatottak. Én is. Otthon aztán a fáradtság ismét megölel, és én már a saját ágyamban, ismerős illatok mellett mély álomra hajtom kócos fejemet.