Csendes szimfónia

Még négy óra az előadásig. Leülök a padlóra, hogy kitisztítsam a fejem. Érzem, ahogyan az elkerülhetetlen performance súlya a vállaimra nehezedik, és összeszorít, mint klausztrofóbiást az öreg lift.

Minden éjszaka ugyanaz az érzés.

Mély levegőt veszek. Orrlyukaim megtelítődnek a tizenkét éves whiskey, a fű és a tegnap esti kicsapongás illatával. Szememet becsukva, vállamat ellazítva úgy teszek, mint aki ténylegesen el tudja érni a nirvána állapotát. Szűrni kezdem a rengeteg szemetet a fejemből, lassanként kiszipolyozom, összegyűjtöm őket, mint a törött üvegpohár darabkáit, és mindent kidobok a fenébe. A fehér zaj apránként megjelenteti részecskéit elmém horizontján. Ezernyi méh zümmögését hallom koponyám belső üregében. A meditálásból egy pillanatra kizökkenve arról kezdek el gondolkodni, vajon ez már a tényleges nihil vagy csak egy sima migrén.

Egyetlen dolog miatt vagyok képes nap mint nap kikelni az ágyból, dobhat elém akármennyi pokoli akadályt az élet, mosollyal az arcomon vágok neki a teendőknek, mert a zene mellettem van. Hallom a tömeg izgatott kiáltását, a mellükben megbúvó várakozást, amint az visszhangot kelt a színfalak mögötti katakombákban.

Még egy mély lélegzet. Nem tudok nyugodtan ülni egy olyan szobában, amit más körülmények között nem engedhettem volna meg magamnak, s amiben akkora rendetlenség uralkodik, mintha csak oroszlánkölykök dúlták volna fel. Hiába a meditáció, ez a felfordulás jellemzi belsőmet is. Egy szűnni nem akaró érzés, amely az első adandó alkalommal előbújik a sötétből, és teljességgel bekebelez. Az az érzés, amiről soha senkinek nem beszélek, amely démonként kísért egy idegen testbe bezárva.

Félelem.

Ahogyan az együttesem egyre híresebb lett, úgy szűkült körülöttem a világ. Mint mindennek, ennek is megvan a maga jó és rossz oldala. Különféle tájakról kaptam visszajelzéseket, megismerhettem az embereket, akik engem hallgattak, és mindig jólesett, amikor arról meséltek nekem, mennyit jelent számukra a zeném. Ugyanakkor folyton az járt a fejemben, hogy ez nem a valóság. Ez csak egy film. Ilyen nem történhet velem. Nem ezt érdemlem. Egy semmirekellő szemétnek kellene lennem, akinek soha semmi nem sikerül. A diadalnak ténylegesen nem szabadott volna bekövetkeznie. És mégis. Az egész déli harangszóként vágott pofán.

A kapcsolataim terén azonban minden maradt a régiben. A múlt sebei beleégtek a bőrömbe. Azt hiszem, ez tesz minket azzá, amik vagyunk. Naivan reménykedtem, hogy a sztárságnak köszönhetően közelebb kerülök az emberekhez, de – éppen ellenkezőleg – még jobban eltávolodtam tőlük.

Lassan már elfér mellettem az afrikai elefántom a repülőgépen. Vajon neki két jegyet kell foglalnom? Talán csak túl sokszor vagyok túlságosan betépve, de esküszöm, minden egyes stewardess ferde szemmel néz rám. (Kedvesem, a haverom seggébe van feldugva a kokó, ne nálam keresse!) És mi van azzal az öreg csávóval ott hátul? Miért dumál ennyit? Fogd be a pofád, és játssz tovább a Tetrisszel!

Ha a zene tanítás, a legőszintébb stúdium a világon. A zeneszeretők az érzéseiket hallják vissza a dallamokban, a művészek pedig az érzéseiket játsszák. Néha szerelem. Néha szégyenérzet. Legjobb napjaimon kész dalszövegek kerülnek a papírról a gitárom húrjai közé. Ám mégis a legrosszabb napokon kerül felszínre az igazi géniusz.

Imádom a rajongóimat, de továbbra is elszigeteltnek érzem magam. Nem várom el senkitől, hogy megértse ezt, de mégiscsak jó lenne, ha az empátia generációról generációra nőne, hogy eldobjuk végre a félreértéseket. Az álmainkat élni csodálatos dolog… kívülről. Belülről csak nagyon kevesen tudják, mennyire magányos érzés. Némelyeknek a színpad istenkomplexust kölcsönöz, ahol egy hatalmas faszkalappá változol, és lenézed az embereket. Mindenki felett érzed magad, és közben elfelejted: te is normális vagy – semmiben sem különbözöl a közönségedtől. Aztán vannak olyanok, akiknél az egész ellentétesen hat, és még a dalai lámánál is szerényebben viselkednek. Én valahol a spektrum közepén lehetek, bár ha gyalog indulnék el rajta, valószínűleg hamarabb odaérnék a faszkalap végéhez. De azt hiszem, nekem ez így mégis megfelel. Legalább elűzöm a félelmet és a gondolatokat, meg ezt a „fejlett” nyugati civilizációt is kizárom.

Meditálok. A gondolatszálak közben kifürkészhetetlenül ugrálnak egyik neuronról a másikra. Szóval mégsem meditálok. Csak úgy teszek. Tettetem az egészet, mint ahogyan rajtam kívül hétmilliárd másik ember is csak játssza az életét. Kibaszottul felszínes ez a kibaszott világ. Hagyom is inkább az egészet. Kinyitom a szemem, kifújom a levegőt, felállok, és elindulok. Kilépek a színfalak mögül, és azt a költői kérdést szegezem neki az őrjöngő közönségnek, hogy vajon ma mit szívhatott a költő. Ők üvöltve kussolnak, én meg halkan ordítom, hogy pontosan tudom, mi van bennem.