Cél
Mindjárt itt a nyár. Most már nem a szobámban tanulok, hanem a teraszunkon, ahonnan minden növényünket lehet látni.
Elég nagy a füves területünk, sok fa van körülöttünk, én pedig csak ülök a széken, nézem a leveleket és a nemrégiben ültetett virágainkat.
Ahogy néztem ezeket a zöldellő növényeket, arra gondoltam, milyen távolra lehet eljutni. Fel a mennybe.
Mindannyiunknak vannak céljai. Kinek kisebbek, kinek nagyobbak. Van, aki tudja, mi a célja, és van, aki nem.
Sok álmunk van. Egy sportolónak például az, hogy egyszer igazán ismert legyen, és mindenki felnézzen rá. Egy orvosnak, hogy minden betegén tudjon segíteni. Van, aki csak egy szép jövőt álmodik meg magának. Ezzel álmodik, ezzel ébred. Látja magát a házában, ahogy reggelente kávét főz a párjának egy vastag köntösben és meleg papucsban, miközben néz ki az ablakon, és hallja a madárcsicsergést.
Vannak tehát egyszeri álmok és elérhetetlennek tűnőek is. Az viszont biztos, hogy megvalósításuk a legnehezebb és a legrögösebb út.
Egyszer beszélgettem egy lánnyal. Este volt, és nem jött az álom. Gondolkodtam a jövőmön, és megkérdeztem tőle, mi a célja. A válasza rövid volt: „semmi.” Nem volt célja. Mái napig azon gondolkodom, hogy ez hogyan lehetséges. Felkelni mindennap céltalanul? Azóta mindig látom őt, és tényleg céltalan. Lehet, hogy nincs is tisztában az életével. Azzal sem, hogy neki van jövője, amit neki kell irányítania.
Sokan így vannak. Csak ülnek, és néznek ki magukból, vagy a telefonjukat kezelve azt gondolják, ez az élet.
Gyorsan pörögnek a nappalok, nem? Sokat gondolok arra, hogy egy nap csak 24 órából áll, és hogy mennyire sajnálom ezt. Abból is legalább nyolc órát alszunk. Van, aki tizenhármat. Azután a többibe bele kell hogy férjen a tanulás, a munka és az edzés is. Sokszor fáradtak vagyunk, de ez a legkevesebb. Gyakran ugyanis nincs erőnk, lelkierőnk még egy kicsit hozzátenni a napunkhoz. Annak ellenére, hogy tudjuk, ez egy pluszpont lenne a célunk felé vezető úton.
Persze mindez rajtunk áll. Hiszen ha az elménk eldönti, a testünk már nem szabhat határt.
Sokszor talán megfeledkezünk az útról, ami vezet minket. Talán nem is megfeledkezünk, hanem inkább beleveszünk a többi dologba. A gondolataink elvisznek minket máshová. Ilyenkor vissza kell találnunk, ez néha nehéz.
Olyankor kell kiülnünk kertünkbe, és nézni a bölcs fákat, a zöld pázsitot, és hallgatni a madarakat. Az álmainkkal játszani, és melengetni szívünket, közben mosolyt csalni arcunkra.
Azután, ha jön valaki, és megzavarja töltődő elménket? Mosolyogni rá, és ragyogó, segélynyújtó tekintettel, szavak nélkül mondani valamit: „Merj te is álmodni!”
Látni egy fiatal, élettel teli lányt, aki nincs is tisztában azzal, mit rejt számára az élet, aki fél a jövőbe lépni, mert jobb neki egy helyben topogni – lehangoló, nem? Inkább elképzelem őt, ahogy tudja, mik a céljai, és meg is valósítja azokat.
Néha magunkra is ki kell ezt vetítenünk. Elképzelni magunkat húsz év múlva.
Merjünk hát álmodni, és az ablakban állva messzebbre látni a fáknál is! Az égig érni és fejlődni! Ne érje be senki a kevesebbel!
Lehet, hogy megvan már, amit akartunk, célba értünk, de mindig lesznek új céljaink. Találni fogunk újakat, új hegyeket, amiket megmászhatunk. Az ember holtáig tanul.
Engedje meg magának mindenki a tartalmas életet, csüggedés, feladás nélkül. A talpra állás csak a legnagyobb harcosoknak adatik meg – mi pedig harcosok vagyunk!
