Májpusztító majális

Úgy felébredni egy diófa tövében nem mindennapi érzés, hogy a legjobb barátod azt kiabálja a füledbe, hogy: „Mőőőőze! Gyere, megyünk csónakázni, de előtte dobj be egy páleszt!” És máris ott tartja az orrom alatt, nagyon hiperaktív korán reggel. Kényszerből – és ébresztőként – beöntöttem azt az egy kis pohárnyi, romlott földízű barackpálinkát. Haragudna rám, ha tudná, hogy ilyennek gondoltam, mert szerinte ez isteni nektár. Odaballagtunk a csónakhoz, beültünk, majd egy perc néma csend következett. Nincs evező.

Felmásztunk a házhoz az evezőlapátokért. Azon a húsz méteren körülbelül öt barátunkat láttuk a fűben, a padokon, illetve a kút peremén, amint mélyen aludtak. Bár elég muslincás tekintet volt ez a miénk, ötnél biztosan nem voltak többen. A kis ház környéke olyan volt, mint egy terrortámadás helyszíne. Egyiküket, aki a legéletképesebbnek tűnt, indokolatlan okok miatt magunkkal vittük az utunkra.

Bandi gond nélkül aktív evezésbe kezdett. Az imbolygó kalózhajónknak és talán a reggeli madárcsicsergésnek köszönhetően hosszú idő után először végre kérdések merültek fel bennünk, és hasznos célra fordítottunk néhány feltörekvő, ámbár homályos gondolatot. Rá kellett ébrednünk, hogy tegnap este többen voltunk, mint amennyi társunkat a házban, illetve a környékén láttunk. Így hát a reggeli vízi kalandunkból barátkereső expedíció lett. Ha jobban belegondolunk, lehet, hogy az emberek nagyobb százaléka pánikkal reagált volna a kialakult helyzetre, vagy legalább egy kis jelét mutatták volna a rémületnek, ijedt arckifejezés vagy hirtelen jött, értelmetlen, kusza kérdések formájában… Mégiscsak víz mellett töltöttük az elmúlt éjszakát. De a mi lelki békénk túl nagy volt ehhez. Túl korán volt még a pánikhoz. Pár perc múlva, néhány nádcsomót lekaszálva, már láttuk is, hogy a legközelebbi kis szigetszerű dombocskán két csibész pihen. Hurrá, kettővel többen vagyunk! Valaki itt hagyta őket tegnap este. Meglocsoltuk őket a jeges bara vizével, majd mentünk is tovább. Üvegek a vízben, kicsit távolabb egy műanyag szék is. Hű, micsoda csirkefogók! Időközben a harmadik emberünk, Pali, akit magunkkal hoztunk – és aki köztudottan nagy testépítő (vagyis majd egyszer az szeretne lenni) –, felébredt a csónakban, energiát nem spórolva felugrott, és elkiáltotta magát:

– Menjünk edzeni, az alkohol hizlal! Meg fogok hízni!!

Megnyugtattuk, hogy elég izmos, ne aggódjon, inkább csak hallgasson el, és foglaljon helyet, mert keressük a többieket. Messziről már láttuk, a számunkra vakító napsugarak ellenére is, hogy a magasles legtetején valakik jógáznak. Ketten közülük a töredezett fapadlóhoz tapadtak, a harmadik kavicsokat dobált a vízbe. Olyan kis kirekesztettnek tűnt, de végül tőle tudtuk meg, hogy amazok nem jógáznak, hanem ilyen akrobatikus, nyakatekert pózban alszanak. Pont úgy, ahogy tegnap földet értek. Érdekes.

A ház előtt a legjobb antialkoholista barátnőm az édesanyjával telefonált. Elmesélte neki, hogy szerencsére senki nem ivott semmit, csak egy-két sör fogyott el, minden rendben van. Rendben is volt, csak a fél társaság még mindig élőhalott, és szörnyű cefreszag párolog a környéken. Fogadni mernék rá, hogy a rovarok sem közelítették meg a helyet éjszaka. Részletkérdés, ezért ezt akkor nem vettük észre.

Pista ekkor a szerelmét kereste, a gyümölcsösben fel-alá rohangálva. Na, ő kétségbe volt esve. Egy órába telt, amíg rájött, hogy a lány nem velünk ünnepelt tegnap. Zavarodott kis elme, de mi mindent megértünk.

Marika, Pálinkás Bandihoz hasonlóan, hiperaktivitást szeretett volna sugározni az embereknek, nem hagyott békén senkit tegnap estétől ma reggelig. Még most is mindenkihez odament, megpöcögtette az orrát, és éles hangon „Jóó reggelt!”-et kiabálva játszott a többi zsivány tűrőképességével.

Illés, a szakácsunk Project X-fekvőpózban próbálta nekünk megsütni a húst, a napi betevőt. Az eredmény olyan régimódi lett… olyan hamuban sült. Elszánt muskétás volt ő, mindenki egyért, egy mindenkiért!

Sokak meglepetésére egy ember még mindig hiányzott. Úgy tűnik, Kuka elkóborolt. Később a déli napsugárral és harangszóval együtt, félmeztelenül, páratlan számú lábbelivel tért vissza közénk. Azon se lepődtem volna meg, ha három cipő lett volna nála, a harmadik a kezén esetleg, vagy valami hasonló. De egy cipő volt, méghozzá a bal lábán. A jobbon csak egy ormótlan nagy, lyukaktól tátongó, új korában még fehér színű zokni. Szótlanul a kút felé vette az irányt, és el sem lehetett csalni onnan délutánig. „Óh, mintha tejben-vajban fürödnék.” Ezt hallottam néha poros, rekedt hangján. Pedig csak koszos, hideg, kúti víz volt, amiben pancsolt. Mint később kiderült, több kilométert kóborolt egyedül a határban, ugyanis néhányszor eltévedt a másik tanyáról visszafelé jövet.

A csapat újra együtt, többé-kevésbé egészségesen. Pista nagyjából ekkorra fejezte be a pánikolást, és a ház felé vette az irányt. Futott fel a lépcsőn, megbotlott, és egyenesen a hangszóróknak esett, amelyeknek pont egy ilyen becsapódásra volt szükségük ahhoz, hogy újra munkába álljanak. A zene megindult, a hangulat pillanatok alatt felvillanyozódott, mintha mindenkit most vettek volna le a töltőről. Nem csalódtam bennük. Folytattuk, amit előző este elkezdtünk. Hogy mit? A májpusztító majálist.