Élni, túlélni

Talán egy napot? Egy életet? Pár órát? Mit?

Túlélni egy találkozást, új találkozást. Egy iskolai órát, vagy kettőt. Készíteni egy alkotást, bemutatni, majd nagyot esni. Fel kell kelnünk, túl kell élnünk.

Szeretünk valakit, az életünk tökéletes. Azután egy nap hirtelen rosszul lesz. Az orvosok megállapítják a lehető legrosszabbat, gyógyíthatatlan beteg. Vele élünk, a tudattal és a reménnyel, hogy egyszer jobb lesz. Majd bekövetkezik a nap, elveszítjük őt. Ott állunk a könnyeinkkel, csak ők és mi. Erősnek mutatjuk magunkat, túl akarjuk élni. Túléljük, és élni fogunk, élünk. Hisz az élet megy tovább.

Belegondoltak már abba, hogy azoknak az embereknek, akiknek a rokonai, ismerősei, barátai a második világháborúban meghaltak, milyen túlélőképük van, volt? Nekem senkim sem volt ott, de amikor ezeket a sorokat írom, összeszorul a szívem, és mélyen belegondolok, mit érezhettek a hozzátartozók. Ez is csak egy példa volt. Erős példa.

És azon gondolkodott már a kedves olvasó, hogy mit élhetnek át, milyen érzés futkoshat azokban a gyermekekben, akiknek nincs meg a szülői hátterük, és nem kóstolhatnak bele a család ízébe? Vagy belekóstoltak, de nem élhetnek benne? Azok a gyerekek mindennapjaikat túlélik, mert elég erősek ahhoz, hogy reméljék a szebb holnapot, és el tudják nyomni magukban a fájdalmat, mely mindennap a szívükre telepszik, és igaz, hogy figyelmen kívül tudják hagyni, de a fájdalom mindig ott marad. Ezek a gyerekek a túlélők. És tudják, miért? Mert ők lesznek azok a gyermekek, akik az élet miden problémájára erősen fognak reagálni, akik a legnehezebb dologgal is szembenéznek majd egy-egy lépcső megmászásánál, és akik a végsőkig fognak küzdeni minden akadály előtt, után, közben. És ők azok az emberek, kis emberek, akik igazán élnek.

Valamit mindig el kell engednünk. Nem feladnunk, hisz azt nem tehetjük. Ez egy törvény.

És hogy kik élnek még? Mindenki más ezen a világon. De mindenki máshogyan.

Valaki csak ül, és várja, hogy vége legyen a napnak. Valaki hozzátesz a napjához egy-két szúrós megjegyzést, és meg van elégedve a sorsával. Vannak, akik reggeltől estig dolgoznak, és még az is kevés a teljes életükből. De elgondolkodtak már biztosan azon is, hogy mennyit lehet látni egy nap a világunkból. Nem csak utazásra gondolok itt. Az utazásban kívülről látjuk a világot, de ha utazás közben látunk egy kóbor kutyát, és elgondolkodunk sorsáról, mennyi helyre eljuthatunk.

Ha olvasunk egy könyvet, belegondolva a történetbe, mennyi mindent átláthatunk. Beláthatjuk, vagy épp észrevehetjük, mennyivel jobb a mi sorsunk, mint a történet főszereplőjének, aki túlélte a legnehezebb helyzeteket, olyan helyzeteket, amelyek bennünket soha nem fenyegetnének, és máris hálásabbak vagyunk, mint tegnap voltunk. Hisz oly sokszor elsiklunk a körülmények felett. Afelett, hogy megragadjunk egy-egy alkalmat. Mert aki megragadja az alkalmat, tett egy lépést a túlélés felé.

Aki él, túlél! Mert mindenkinek lesznek nehezen megmászható lépcsőfokai, és mindenki meg is fogja mászni azokat. Túl fogja élni, meg akarja majd mászni őket, újra meg újra élni fog! Csak magabiztosabban, mint tegnap. Nagyobb lesz a tettereje és tágabb a céltáblája. Tágul majd céljai elérésének táblája, hisz ennek soha nem lesz vége. Amíg élünk, remélünk, amíg hiszünk, élünk, és amíg élünk, addig folyamatosan célt érünk.