Még egy kis türelmet

Hát, elkezdődött…

Immár nálunk is…

Hivatalosan tömeges immunizációnak nevezik, és a koronavírus elleni védőoltás felvételét jelenti. Országszerte számos oltópontot alakítottak ki, amelyekben az eddigiek során ezer meg ezer polgártársunk kapta már meg a vakcinát.

Régóta vártuk már, hogy elkezdődjön, és most, hogy megérkezett, hajlamosak vagyunk fellélegezni, legszívesebben elengednénk már ezt az egészet, de a szakértők arra figyelmeztetnek, hogy vakcina ide, védőoltás oda, még mindig várnunk kell, még hónapokig eltarthat, mire akkora számban fel tudjuk venni, hogy kiszabadulhatunk az intézkedések börtönéből, és élvezhetjük az életünket ugyanúgy, mint 2020 februárját megelőzően. Azt hittük, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentik, kész a vakcina, már vége is az egésznek, és koncertekre járhatunk, megnyitnak a klubok, éjszaka is járhatunk kávézókba, sőt zenét is hallgathatunk, sőt-sőt élő zenét, és megnyílnak a határok, sőt a nyaralók akciókkal igyekeznek magukhoz csábítani, de sőt még erre sem lenne szükség, menne mindenki abban a szent pillanatban, mindenki menne, ha hagynák, csak mondják már, hogy most, dördüljön el az a rajtpisztoly, sőt.

De még mindig várnunk kell. A nyitás lassú lesz, sokkal lassabb, mint a zárás, óvatosabb, mint a (ide valami nagyon óvatos kellene), szóval még a (ide is)nál is óvatosabb, és nekünk türelmesnek kell lennünk, olyan türelmesnek, mint a természetfotósnak, aki éppen egy ritka madárfajt akar lefotózni eredeti élőhelyén párzási időszakban.

Kivárjuk, ha törik, ha szakad, kivárjuk.

Most már kivárjuk. Korábban lehet, hogy voltak kétségeink, olyan hihetetlennek tűnt, és ahogy egyre és egyre mélyebbre süllyedtünk a járványba és az intézkedésekbe és az óvatosságba, volt olyan pillanat, amikor azt láttuk, amikor úgy állt a szénánk, hogy ennek már sosem lesz vége, és nem lesz hozzá türelmünk, de mos már kivárjuk, már elmúlt a korábban említett pillanat, és szemlátomást kifelé haladunk a pandémiából.

És talán most a legnehezebb. Most, amikor már tudjuk, hogy igen, egyszer vége lehet, most, amikor azt látjuk, hogy lehet(ne) valamit kezdeni az egésszel, most a legnehezebb, mert korábban nem a türelem jellemezte világunkat. Mindent azonnal és a lehető legnagyobb mennyiségben, a lehető legnagyobb erővel akartunk, és bele sem gondoltunk abba, hogy talán lassabban is lehetne. Türelem rózsát terem – mondták, és mi csak kacagtunk, kacagtunk, mert nem értünk rá türelmesnek lenni, hiába mondták az idősebbek újra és újra, valahogy nem éreztük szükségét, sőt nem éreztük kifizetődőnek.

És most kell megtanulni türelmesnek lenni. Csendben ülni és nyugalomban ülni, míg azt nem mondják, hogy szabad a gazda, míg el nem dördül a rajtpisztoly.

Csendben ülni, az ujjainkat morzsolgatni.

Még egy kicsit…