Szépremények

Egy örömteli eseményről akartam írni. Úgy gondoltam, hogy ezúttal nem ijesztgetlek benneteket a klímakatasztrófával, a szeméthegyekkel és mérgezésekkel, és nem untatlak benneteket sötét gondolataimmal, amelyeket az elmúlás szelleme leng körül. Viszont ma egy olyan „élményben” volt részem, ami kirángatott a pozitív gondolatok ködéből.

No, de kezdjük a pozitív dologgal… A minap egy bejegyzésre lettem figyelmes a Facebookon, amit egy számomra ismeretlen férfi osztott meg, de annyira megtetszett a nagyközönségnek, hogy valamilyen úton-módon előttem is megjelent. Nos, a férfi a posztjában egy út mellett parkoló autó fényképe szerepelt (igaz, hogy látszott a rendszáma, ami az adatvédelem fontosságát hirdetők szemében nem egy szép dolog), a leírásban pedig azt olvashattuk, hogy a posztoló férfi véletlenségből letörte az említett autó visszapillantóját, és mivel sehol sem látta a jármű tulajdonosát, és a saját személyes adatait sem szerette volna otthagyni az ablaktörlő alatt, a közösségi oldalon ily módon igyekezett kideríteni az autótulajdonos kilétét, hogy megtéríthesse a keletkezett kárt. Ez a poszt egy pillanatra elgondolkodtatott, rohanó világunkban egy ilyen becsületes, emberi tett előtt mindenki megemelheti a kalapját. Talán nincs minden elveszve; amíg ilyesmit látunk, hallunk, tudom, hogy reménykedhetünk. Másnap jött a poszt frissítése, amelyből megtudhattuk, hogy a Facebooknak köszönhetően meglett az autótulajdonos, és a felek békében elintézték az elintéznivalót. Szép…

Munkába jövet éppen ez a történet járt a fejemben, azon gondolkodtam, hogyan fogom szavakba önteni, hogy az olvasók is részesüljenek az élményből, amikor egy rendőr állt elém, jobb kézfejét a halántéka felé emelte, és rám köszönt – Dobar dan! –, majd elkérte a személyimet, és a rádió adó-vevőjén keresztül minden adatomat ellenőrizte. Természetesen mindent rendben talált, és néhány perc után el is köszöntünk egymástól, ez az esemény azonban bizony kellemesnek nem mondható emlékeket juttatott eszembe. Talán tíz év is eltelt azóta, hogy legutóbb igazoltattak, éppen ezért egy kicsit meghökkentett ez a bizalmatlanság a személyemet illetően. Korábban megtörtént, hogy barátaimmal egy hétvége alatt három alkalommal is igazoltattak bennünket a rend őrzői, és habár akkor is minden egyes alkalommal mindent rendben találtak, valahogy természetesnek vettük, a kilencvenes évek háborúinak szelleme még az utcákon kísértett, és normálisnak tűnt, hogy ha kell, ha nem (de legfőképpen, ha nem), rendőrökbe botlasz. Viszont ma, 2020-ban talán már nem itt kellene tartanunk. Persze, miután kiderült, hogy újságíró vagyok, már poénkodni kezdtek, hogy miért nem mondtam, hogy azzal foglalkozom.. Ettől függetlenül marad az A.C.A.B.

Itt tartunk, de láthattuk, a tengerekben él még reményhal.