Álmomban

Egy tavat láttam álmomban. Este volt, a hold fénye megvilágította a tájat, békák brekegése, tücskök ciripelése, baglyok huhogása hallatszódott. A levelek nem mozogtak, a nád sem hajladozott. A víz felülete tiszta volt, a hold fénye tükröződött rajta. És csak múltak a percek. Monoton zajban telt az idő. Nem gondoltam semmire, csak néztem a tájat, amelyben nem történt semmi említésre méltó. Az idő haladt.

Egy folyót láttam álmomban. Este volt, az égen sehol egy felhő, csillagok ragyogtak mindenfelé. Nappali világosság árasztotta el a tájat. A víz csendben hömpölygött a medrében. Időnként csobbanás hallatszódott, a békák ilyenkor egy pillanatra elhallgattak. Néha autók húztak el a folyó felett átívelő hídon. A sofőrök csak előre néztek, nem látták a folyót, sem azt, ahogy néhány fiatal csónakba ült és megindult a folyó sodrásával. Más nem történt. A nyugalom szigorúan őrködött a táj fölött. Unalmasan terpeszkedett az éjszaka.

Egy erdőt láttam álmomban. Bagolyhuhogás és más semmi. Olykor megrezzentek a levelek, olykor a szél, olykor egy éjszakai vadász keltett nyugtalanságot. Más semmi. Csak a csönd. A földön millió kis élőlény mocorgott csendben. Senki nem látta, senki nem hallotta. Ott voltak, éltek, maguknak. Magáért az életért. Nem kérdeztek, tették a dolgukat, táplálkoztak, szaporodtak, majd elpusztultak. Éjszaka éppen úgy, mint nappal. Tavasztól őszig, napról napra.

Egy utat láttam álmomban. Emberek jöttek-mentek. Autók, kerékpárok, gyalogosok. Az emberek vállán batyu, kezükben útlevél, zsebükben pénz. Csörgő apró, sistergő ropogós bankó. Beszéltek egymáshoz, néha énekeltek, néha pedig csak dúdoltak maguk elé, alig hallhatóan. Az aszfalt festései megkoptak, az éghajlat koptatta, a csoszogó talpak koptatták, a féknyomok rajzoltak rájuk fekete formákat. Szabályos időközökben egy katonai teherjármű haladt el az úton. Az emberek félrehúzódtak, a jármű nem lassított. Esténként egymástól szabályos távolságra lámpák gyúltak. Reggel automatikusan kikapcsoltak. Téltől télig, nyártól nyárig ugyanúgy. Ugyanazok az arcok vonultak reggeltől estig, estétől reggelig. A ruhák színe megkopott, akár az aszfalt festései. Szürke tömeg szürke járművekben, amelyek szürke füstöt eregettek. A forgalmat az útkereszteződéseknél rendőrök irányították. Mindenki figyelt a rendőrök mozdulatára, szavára, füttyére. Amikor engedélyt adott, megindultak, amikor felemelte a karját, azonnal megálltak. Így haladtak kilométerről kilométerre, országról országra, évszakból évszakba. Céljuk nem volt. Csak az utat látták maguk előtt. A szürke aszfaltot. Esőkabátjukon esőcseppek kopogtak. Az autóik tetején esőcseppek kopogtak. Önmagukat látták az úton lévő tócsákban. Próbálták kikerülni saját tükörképüket. Cipőjükbe víz szivárgott. Haladtak.