Az írók milyen remek pofák!
A mai számunk történetesen úgy sikerült, hogy nem került bele szépirodalmi rovat – hja, a fesztiválbeszámolók dömpingje még javában tart, ergo túlsúlyban van, mint általában, a zene: ami persze jó esetben szintén kristálytiszta költészet! –, a múltkorival ellentétben, amikor Kormányos Ákos figyelemre méltó verseit olvashattátok. Viszont, hogy ezúttal se hanyagoljuk teljesen – mert nem élhetek irodalom nélkül (?) –, megragadnám az alkalmat, és mesélnék kicsit a 62. Kanizsai Írótáborról.
Mert ott jártunk a múlt hétvégén.
„A kanizsaiak a legjobb vendéglátók”, ez többször is elhangzott a szűk három nap folyamán. És ehhez semmi kétség nem fér! Magam csupán egy „is” szócskát szúrnék be a kijelentésbe, különben nagyon igazságtalan lennék ahhoz a további három-négy-öt helységhez, ahol szintén nem volt okom panaszra a kényeztetés terén. De szó se róla, Kanizsa is az élen jár ebben, Ábrahám kebelén éreztem magam, avagy a muzulmán Paradicsomban, számos huri által körülvéve, fülembe zengte éjjel és nappal édes dalát a bülbül madár. Külön köszönet a rezidens tündérnek, ki fényes selyempillantásával leste minden óhajunk, csókoltatom ezúton is (kedves kanizsai diákok, tessék átadni, és a magyartanárnőtöknek úgyszintén!!), okunk panaszra nem lehetett.
Minden klappolt: emelem – ottan is sokat dicsért – kalapom a szervezők előtt! A programok mind idejében kezdődtek, harmonikusan kapcsolódtak egymáshoz, és a fröccs is kellemesen hűsített minden helyszínen. Többen furcsán néztek rám, amikor időnként az ennyi meg ennyi ideje tartó Woodstockot emlegettem – amiről szintén olvashattok a mai szám 29. oldalán Lénánk tollából! –, pedig valóban amolyan irodalmi hippifesztiválon éreztem magam, hozzáállás – és persze gonzóság – kérdése. Röpködtem egyfolytában, csupán a tartalmas ebédek és vacsorák után szorultam kényszerleszállásra. (Én dolgom. Mért vagyok hedonista?)
Csupán egy icipicit „okoskodnék”, nézzék el nekem a szervezők, mentségemre szolgáljon, hogy mástól is hallottam ezt a véleményt. Osztom. És megosztom: Talán nehéz kicsalogatni a kanizsaiakat csendes otthonaikból. De azért próbáljuk meg! Bár volt ugyan egy programrész – mely szívemnek tán a legfontosabb –, ahol szép számmal megjelentek a helyi polgárok: fiatal tollforgatóink beszélgetése és felolvasása az Ozoray utcában. Szabadtéri irodalom, csepergő, majd egyre inkább nekieredő esőben, ücsörögve a padokon vagy állva, esernyő alatt vagy anélkül… fiatalok és idősek… mesébe illő volt, egészen meghatódtam.
A többi program alatt viszont többnyire magunkban voltunk, egymással beszélgettünk, egymásnak olvastunk fel. Ami részint cseppet sem zavart – azt hiszem, a legfontosabb ezekben a táborokban és fesztiválokban az irodalmi eszmecsere –, részint azért jó lenne bevonni a helyi polgárokat, uram bocsá’, fiatalokat is. No de hogyan, igaz? És ne legyek már mindig olyan okos. Jogos. Persze, nekem is csak ötleteim vannak, de ezek talán kipróbálhatóak. A galériában a tárlat pl. remek ötlet, ezt mindenképp meg kéne tartani a következőkben is. Aztán: koncertek? Egyáltalán: „tájolni” a helyi szórakozóhelyeken, (az Art mellett további) kávézókban, vendéglőkben, kocsmákban. Pl. hangulatos, „sziveris”, asztalrafelugrós felolvasás a krimóban éjfél után, hm? És zene, zene, zene… összevonni a tábort a helyi dzsesszfesztivállal? És bimbózik még bennem néhány további ötlet, szabad velem majd konzultálni a következő Tábor szervezésekor.
Ne értsetek félre, nem azért szeretném népszerűsíteni az irodalmat, mert ebből élek, vagy mert „nevelő hatását” szeretném hangsúlyozni, frászkarikát. Hiszek abban, hogy amit alkotunk, eljut ahhoz, akihez el kell jutnia. Hiszem és tapasztalom. Egyszerűen csak jót akarok az „utca emberének”, hogy rájöjjön, az irodalom igen szórakoztató is tud lenni, arról nem is beszélve, hogy az írók milyen remek pofák, kiváló társaság: a felolvasáson túl is, fröccs mellett, élő muzsikát hallgatva.
