Csak öt percet még! (feel the beat!)
Achtung, achtung!!, kőműves kelemen az állásokon, árnyékba borít, hínárt húz arcomba, taplógombák szívják nedveimet, árnyék és üres bűnbocsánat, minden a végleges helyén, rajta a végleges por, tizenkét kőműves az állásokon, ellopják a napot, istenem, a napot, salóm, salóm!!, húzzák fel a falakat, magzatvízbe visszatérek, vitorlákat behúzni, feel the rhythm, feel the beat!!, elszunnyad az isten, elszenderedik a világ, hideg és sós sejtfalak burjánzanak a lelkek között, lebegnek a sós lében, poshadt magzatlében, elalszok, elalszok, sanghai ertong, sanghai jagao chang, fangzoo jagao!!, salétromos, rideg falak mindenütt, anaerob algakultúra, anarcholiberalista amigdalin altatóval andalít, achtung, achtung!!, értsd meg, kérlek szépen, nem szabad!! Pedig nagyon szeretném. Ó, az égre, ha többre már nem is telne, csak egy órát együtt lengve.
Az egyszemélyes vajdasági beatirodalom – a DNS-vitézek mára elavult meghatározása – jelentkezik, kiterebélyesedik, az alvás világnapjának másnapján lassan körbefordul, kicsírázik, ébred önmagából, gyökeret hajt az égbe. Kiteljesedik.
Ébredj és ébressz!!, a szíved ütemére döntsd le sorra a falakat – mert a saját lelked hamuját keverték a habarcsba; lépj ki, hangolódj át, ébredj fel!! Feel the rhythm, feel the beat!!
Az alvás világnapjának másnapján, a Nagy Tavaszi Fáradtság mértani közepén kőműves kelemen és tsai árnyékba borítják az udvarunkat, a kertünket, ezt a kis privát édent, hova tünt a nap mitőlünk, merre szünt a hold előlünk, hogy ím élünk ily időket, nem látjuk az égen őket? Gyalázat. Álommanó kürtjébe lehel.
De ébredünk, ébredünk már nemsoká’ – csak még öt percet adjatok. Búbánatos baglyok az égben. Jól van már, jól van, cs-sss…
Te pedig tűnj a szemem elől:
