A Laibach enyhén szórakoztat, de annál jobban működik
Avagy ajándékkoncert a megboldogult köztársaság napjára
A több mint 40 éves, kultikus, legendás, mindig megújulni képes szlovén Laibach formáció főhősei a homokrévi (Mokrin, Észak-Bánát, Vajdaság, Szerb Köztársaság) fagyos éjszakában, kültéri koncertet adtak november 29-én, azaz a JSZSZK (Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) fő ünnepén, a köztársaság napján, ami történetesen egy kerek, 80 éves jubileum volt, mert 1943. november 29. volt a kezdetek kezdete.
Hogy repül az idő….
Térjünk is ünnepi kalandjaink középpontjára. A Covid előtti évtized nemzetközi hírnevű digitális nomád és kulturális közösségi központban, és jelenleg a lassan újraéledező Mokrin House-ban megvalósult zenei program – szó szerint – hideg, fémes szembesítés volt egy olyan valósággal, amit a színpadon is láthattunk életre kelni, de gyakorlatilag a napjaink része is, csak már normálisnak vesszük. Azt hiszem. De lehet tévedek.
Az este csillagos, hideg, nedves, fagyos volt. Kellett is sétálni a koncert közben, vagy a dalok vérmérsékletéhez mérten akár táncolni. Fújhattuk is a kezünket. Bízhattunk, hogy végtagjaink kibírják. Hideg volt, na. De nevettünk és örültünk. Az italkínálat hárompontos volt: csapolt, hideg sör, pálinka és víz. Nem egy bécsi adventi vásári kínálat, meg kell hagyni, sőt, nem is igényeltem volna olyat, de a –3/–4 fokban egy állandó gőzölgő teás és/vagy forraltboros kondér igazán jól jött volna, és mit ne mondjak, bankot robbantottak volna a szervezők. De ha Laibach koncert, akkor nem is kell a teljes összkomfort. Kivéve, ha az nem a VIP részleg, ott még volt pár üdítő és bódító lehetőség, de tea és forralt bor ott sem.
A koncert hátborzongató és messzemenően nem bizalomgerjesztő gondolatmenetet ébresztett bennem, hogy tényleg nem tudom, jobb volt-e ezen a vidéken szüleink, azaz a boomer generáció idejében élni fiatalként vagy idősebbként; a JSZSZK-t szétromboló polgárháború előtt, abban a nyugati kapitalista érzetű szabad szocializmusban, ami még mindig (köz)tudatformáló és inspiráló (alap)anyag – vagy a háborúkkal, kettétört életekkel, NATO-bombázással az utána következő félresikerült tranzícióval, Đinđić halálával, az elmúlt évtized rendszeres és ad hoc politikai választásaival, szemünk előtt lefolyó, ám régóta tartó, környezetpusztítással és miegymással együtt. Vajon...
Ezekkel a gondolatokkal tekintettem körbe a közönségen. Mindenki a saját individuális (rém)álmában rángatózhatott a zenére, ugrálhatott a fagyban, úgy, hogy a vélt vagy valós trauma itt van. Látható, ahogy becstelenítik az emlékeket, a gyászt, és a jövőt a mostani (politikai) trendek. De hogy lehetett-e volna vagy lehetne-e másképp csinálni, azt már a jelenünk is mondja. Ez van, hölgyeim és uraim, nincs már itt mit látni, haladjunk, zuhanjunk együtt a tönkrement és épülő gyárak és termelőipar gépolaja által síkosított és az el nem gyászolt, szétesett utópia generációs traumáinak könnyáztatta lejtőjén. A jövő is vélhetően ilyen lesz.
A fiatalabb generáció ebből a poszt-YU bánatból talán csak néhány cseppet tud felfogni, én is, de lehet kap egy újfajta, modern disztópikus, poszthumanista inspirációt a 21. század mindennapjaihoz. Azon is el szoktam gondolkodni, hogy a Laibach az ex-YU és a posztszovjet területeken kívül, hogyan hathat? Mondjuk Londonban… Ha nem is a balkáni rideg és szétesett hősies múlt fodrait érezteti, lehet a gépesített, robotizált, digitalizált, mesterséges intelligenciával átitatott és irányított jövőkép éppoly kellemes és előre traumatizálja a nézőt, mint a mi megélt, valóságos lakossági traumáink. S ihatunk egy kortyot a pálinkából.
Táptalaj ez rendesen a mindennapi tudatalattiban, traumatizált és drámai nosztalgia és jövőkép. A Laibach hozza is ezt magával, és két kézzel szórja ezt az áporodott, a régi és meglévő értékrendekről, rend(szer(ek))ről alkotott kép(zet)et. S mindezt rákapcsolja a tánczenére, a rideg elektronikus hangokkal alakított ritmikus ismétlésekre, a riffekre, a kakofóniába torkolló hangömlenybe és pop dalokba. Közben három nyelven vokalizál, szaval, prédikál, énekel, keverve a németet, a szlovént és az angolt.
S rejtve ott a válasz, amit – ellentmondásos módon, és egyben kifordítva a színpadon láttatott valósággal – a Laibach is közvetít; azaz, csakis a bizakodás adhat erőt, és a szeretet még él és gyógyítani képes.
Nagyjából ilyen forgatagot hozott magával a Laibach a csillagokkal pöttyözött homokrévi puszta alá. S a hideg miatt egy jóval rövidebb programot kapott a bevállalós nagyérdemű, mint az előző napi Szerb Nemzeti Színház fűtött, puhaszékes termében megtartott hangversenyen Újvidéken. De akkor is ajándékban részesültünk erre a megboldogult ünnepre. Nyugodjék békében most már az az állam minden jótettével és egyebével.
S mehettünk is haza, álmosan a megnyugtató másnapi munkába.
Fotó: Vigi László
