Az aranygubó ében pillangója
(Tisztelgés a szuprametamor Nneka előtt – @Jam'in'Berlin, 2015)
szavannák szellőin felszökkenő
sziklaszügyű fényantilop
a hajnal zsenge
peremén mint
szitakötő szárnyain
a megcsurranó
mézga illan
tova selyembábjából
a pillangó ében
álma a szürkület lomha árnyékát
cipelve liheg fel a
lépcsőház ázott kartonillatának
harmadik emeletére
penészes pincéket a tetőterasszal
egybeszövő molylepke
haránt csíkos köntösöd
finom hímporát a
horizonton végighintő
gőgtől és alázattól megtartózkodó
kerge lóbogár
miféle istenhez miféle
szerelemhez tartozol kicsi gyöngy
hogy a kagylópáncél
sűrű öleléséből felfelé
zuhansz immár
igbó húrjaid szilaj
támaszától miképpen
rugaszkodtál sötét fények
felé az éj szelíd trónjának
csillagvásznát széjjelszakítva
földrészeken átröppenve
kikacagva jót és rosszat
északi óceánok jégálmába
pottyantja petéit
zuhanórepülésben
zokban zajban zendülésben
zeng a zénekszó
nem lenni nem lehet
lenni meg nem annyira jó
három kakukk fészkében
ki lesz majd a hunyó
(alfele aluszik de
a torka tűzhányó)
koponyavarratain a
múltnak szúja zsizseg
ám talpában már
a holnap bugija bizsereg
fájdalma kicifrázva
gondja gigászi
sereg – de mikor a hat húr
megfeszül pöttöm
kínon ugyan ki kesereg
fegyver csereg haló
hereg
kecses bokái körül
a vágyak siklója tekereg
ahogy óránkból a homok
lassan mind kipereg
kacajom tarka szőnyegén a
tegnap rakoncás agara hempereg
filiszteushad sistereg
át a kócos sivatagon –
kinek morcos világvége
kinek idilli vadon
mindegy csak jussunk túl e
karcos kőszínpadon
pörög-pereg sürög-sereg
élet fáján fény tekereg
hosszú kígyó feje tarka
foga közt van már a farka
(bőre zsarát szíve barka)
hajamon a harmat kihajt
kitart ó karomban az ősi
erő arcom sápad hűti
eső csilingelő keblem a
mennyekből az isteneket
mind kirázza s ördögfiak
szöknek elő a pokolmanzárd
borostyánpaplanjainak
bársonyszodómiájából
babilon...
...babilon
isten az izmomból az
erőt mind
kivágja
esténként elteszi
reggelre kívánja
(még az sem zavarja
ha mindezt a mája
bánja
kövül a heréje
dagad a gigája)
a részeges óratoronynál
részleges agyvérzést
kaptam amikor a valkűr
pénisze váratlanul
a combom álmába hasított
a fácánzsír sercegett
a kukta a jég hátán egyre
csak visított
ahol összezavarodott az idő
sorvad minden másodpercem
időd savában ó uram
vacognak az enyészet
óramutatói
hozzád vagy hozzám
kérdi e pillanat de
mikor utána kaptam
a pillanat elröppent
mint riadt szerelmes rigó
éneke borzszagú
rossz fogú belterjes reggeleid
egyikén testvérem az
erjesztő boldog kárhozatban
orrnyergeden a fénypatakok
szikrázó pisztrángjai
énekelnek
uram add nekem a kősivatag
jajszavát a zeniten
éjmadaram szorítja szárnyai
közé a csillag rakoncátlan
amőbakarjait
a világ visszazuhant önmagába
a saját satnya segglyukán
keresztül hozsánna minden
sanda világszelepnek testvérem
a felhőtelen kacagásban
a kőteve meghal a fénykócsagok
némán dominóznak
a király álmában szikrázó
holland gyöngyvilághagymákkal
fingja tele a világűrt
cincogja a fekete lyuk belsejébe
egy magabiztos meteorkő
az univerzum ismét kivirágzik
hideg hónalja alól újra előkúsznak
a tiszta ész meztelencsigái
gyöngyútjukon apró ördögök
görkorcsolyáznak
félhomály táncol még rengő
hasfalán a napnak
ahogy lassanként kacagásba
álmodja magát
táskás szemeire a feledés
aludttejes uborkaszeleteit
ejtik a sebtében távozó
sorsistennők udvarhölgyei
a tegnap öröme a holnap
rücskös íbisztojásaival
vajúdik a józan ész sikamlós
peremén
(elfogyott ím már most
mesémnek hímpora
nyugodjunk békében
ez itt most ekkora)
