Szűk egy óra a black metál punkjaival

Nagy divatja van az utóbbi években annak, hogy sikeres zenekarok megturnéztatják egy-két mérföldkőszerű kiadványukat. Ilyenkor előkerülhetnek olyan dalok, amiket előtte sosem játszottak és valószínűleg ezután sem fognak, az érdeklődés pedig épp emiatt a csillagos eget veri. Ilyen akcióból nem maradhatott ki a kultikus norvég blacker Mayhem 1994-ben kínkeserves nyögvenyeléssel megjelent lemeze, a De Mysteriis Dom Sathanas sem. Abba most ne menjünk bele, hogy ez a kiadvány mennyire fontos pont az extrém zene történelmében, és abba se, hogy miért nagy dolog, hogy egyáltalán megszülethetett. Aki kíváncsi, rengeteg irományt és videót találhat róla a világhálón. No de!
Eljött ez a nap is! Illetve nagyon hirtelen jött, mert nem egész 24 órával a buli előtt még úgy volt, hogy aznap Mad Max filmmaratont csinálok, nem hogy Mayhem koncertre megyek 200 kilométerrel odébb. De hát egye fene, mentem már bele nagyobb hülyeségekbe is. Így hát ezen és a szép, napsütéses hétfő délutánon a helyi Mayhem-felelős Sári kolléganővel beültünk külön bejáratú Kék Villámunkba, telitankoltuk, és Belgrád felé vettük az irányt.
A fővárosunk adta parkolási lehetőségeknek, az éppen zajló kormányellenes felvonulásoknak, valamint az ezzel járó útlezárásoknak köszönhetően az egyetlen előzenekar, a cseh Inferno beszámolására értünk a koncertterembe. Az ötszemélyes brigád skandináv jellegű black metállal korbácsolta a szép számban összegyűlt, hidegrázásra éhes publikumot. Műsoridejük 30 percre volt belőve, úgyhogy szinte megállás nélkül, mindenféle átvezető szövegeket mellőzve rohantak végig a szetten. Nem volt ez rossz, de különösebb meglepetést nem okoztak. Felvonultatták a stílus minden jellegzetességét, mind zenében, mind külsőségekben.

Az átszerelés alatt a Silvester Anfanghoz hasonló militáns, bizarr, mondhatni, nagyon hosszú industrial/drone intro ment folyamatosan. Majd lehullott a lepel az addig letakart hatalmas dobcuccról, az erősítők és a felismerhetetlen formákat ábrázoló molinók a helyükre kerültek, valamint a gyertyákkal és emberi koponyával ellátott oltár is. 22:17-kor elsötétedett minden, és elsőnek Hellhammer dobos foglalta el a helyét. Egy percen belül a többi, csuklyába (mi másba?) öltözött hangszeres is a színpadra kullogott, és minden bevezető nélkül belecsaptak a Funeral Fogba. Kissé megijesztett a nagyon mosott hangzás, de hát van ez így koncert elején, amikor még nincs minden(ki) a helyzet magaslatán. Az instrumentális felvezető után a szokott helyen, a szokott időben betoppant Csihar Attila is, hogy belekezdjen a legendás énektémákba. Valami technikai baki miatt azonban hiányzott az első pár sor, miszerint: „IMÖHHHÁNNYI IMÉJJÖ HAMERNYE HÁMMIZNYIÖ.” A mikrofon viszont az ilyenkor jól bevált ki-bekapcsolás, illetve alaposabb fizikai ráhatás után tökéletesen működött, és ment minden a rendes kerékvágásban, ahogyan a hangzás is helyrerázódott a nóta végére. Ezután következett a lemez talán legnagyobb slágere, a Freezing Moon, és itt szabadult el az őrület először a közönségben, pláne az utolsó begyorsulásnál.

Attila minden tétel közt hátrébbment a neki felállított oltárhoz fohászkodni. Azaz még pluszban megtámogatni morgásával az amúgy is rettentően nyomasztó átvezető háttérhangokat, morajokat. Arcfestése borzasztóan csúnya volt. No és amikor néha megvillant az arcán némi stroboszkóp... Mint egy rothadó boszorkány. Ez az ember tényleg nem kamuzik, nem csak holmi szerepet játszik el muszájból. Volt ő már koncerten 80-as évekbeli retro metálos, húsvéti nyuszi, Hitler, hentes, de még karácsonyfa is. Szokásom mondani: a Mayhem a black metál punk zenekara – megcsinálhatnak bármit zenéjükkel vagy produkciójukkal, és nekik nem pofázhat senki, hogy ez így nem true meg amúgy nem true. Ennyi, és náluk a pont.
A soron következő Cursed In Eternity thrash-ses kezdése és az ebből átváltozó darálmánya is nagyon jól működött, főleg amikor a nyomorúságos kimértebb rész után ismét hóvihar funkcióba váltottak. A negyedik tétel a kriptaszagú Pagan Fears volt.
Bámulatos, hogy milyen lazán, de kellő szigorral reszelte végig ezeket az ópuszokat a két gitáros, Teloch és Charles Hedger, aki mostanában csak Ghul néven mutatkozik be egyeseknek. Hallhatóan jól elsajátították az előző gitárosok által kialakított stílust.
Folytatásként jött a porfelhő kezdésű, de csakhamar poshadt, kimért témázásba hajló Life Eternal. Véleményem szerint itt hallható a világ egyik legnyomorúságosabb triolázása, amit valaha írtak.

A sunyi dallammenetével indító From The Dark Past volt a soros, itt szinte kézzelfogható energiák szabadultak fel. Kiváltképp a dal első, menetelős részében. Majd elérkezett számomra a csúcspont, a Buried By Time And Dust képében. Mindig is szerettem az ilyen „rögtön ököl az arcba” dolgokat. Erre a végig könyörtelen tempójú talpalávalóra aztán végképp beindult az acatolás a moshpitben.
Hellhammer hallhatóan profin dobolt, ahogyan szokott. Láthatóan viszont nem, mert a fel/levonuláson és néhány dobverőcsillanáson kívül semmit nem lehetett látni belőle a nagy sötétségben és a még nagyobb füstfelhőben. Ami a lényeg: félretéve az utóbbi 20 évben remekül kitanult fúziós jazz dobolását, tökéletesen hozta az albumverzió szélvész ritmusképleteit minimális finomságokkal megtoldva.

Az alapító Necrobutcher is szokatlanul fekete köntösben karistolta végig a koncertet. Épp a minap töltötte be negyvenkilencedik életévét, de ahogy itt játszott a különben is alacsony termetével és virsli ujjaival a zúgásig betorzított basszusgitárján, mintha valami huszonéves deszkás rosszcsont lett volna.
Egy csettintésre vége lett az előző dal aprításának, és már szóltak is a jól ismert címadó zárótétel vérfagyasztó billentyűdallamai. Töksötétben eltűntek a molinók, és csuklyás (nahát?!) csontvázak kerültek a helyükre. A meleg és a légszomj ellenére tiszta libabőr voltam... És ahogy ezeknek a félelmetes billentyűhangoknak a szerepét átvették a gitárok, és végigsöpört a folyamatosan kalapáló nóta mindenen és mindenkin, az aztán tényleg pokoli volt. Ekkor Attila már vörös papi reverendában tündökölt, és a szöveg nélküli részeknél vadul tömjént szórt. Kezébe vette az addig az oltáron heverő emberi koponyát, és azzal tisztelegve énekelte végig a jellegzetes sámános énekeit, mintegy megszólítván a már nem evilágon lévőket. Ezt a kompozíciót mindig, mindenhol élmény hallani/látni.
Aztán hopp, ennek is vége lett. A zenészek egy karlegyintésnyit maradtak, majd lefáradtak a deszkákról. Attila fent felejtette magát még egy kicsit grimaszolni, aztán ő is a többiek után osont. Maradt a nagyon sötét színpad azzal a három, csuklyába öltöztetett csontvázzal.