Nick Cave & The Bad Seeds – Skeleton Tree
Bad Seed Ltd. 2016
Az emberiség évezredeken át nem volt képes a hitet és a tudományt összeegyeztetni. A felvilágosodás korában, az ész uralmának beköszöntével, amit nem tudtunk megérteni, azt a legtöbbször elutasítottuk. Ilyen a halál is. Régebben a rítusok segítségével könnyebben fel tudtuk dolgozni szeretteink elvesztését, és a halálhoz fűződő szemléletmódot generációról generációra örökítettük. Ez mára már megváltozott. Az elmúlás tabu témává lett, és némi túlzással mondva, már gyászolni sem tudunk. Manapság az számít hősnek, aki nem mutatja ki az érzéseit, akár összeszorított fogakkal is, de úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Persze, kivételek mindig vannak.
Nick Cave személyét, aki megannyi örökérvényű dal, filmzene és könyv alkotója, talán szükségtelen bemutatni. Az ausztráliai énekes az elmúlt évtizedekben több démonjával is szembenézett, és a legtöbbjüket sikeresen legyűrte. Egész pályafutása során a halállal hadakozott. Hol a képébe röhögött és kigúnyolta, hol maga is kővé dermedt félelmében. De a csatározással sosem hagyott fel. A sors viszont kifürkészhetetlen, és dalnokunkat talán élete legnagyobb próbatétele elé állította azzal, hogy egy szerencsétlen baleset során elveszítette élete egyik értelmét, 15 éves, Arthur nevű fiát. Ez a tragédia markánsan befolyásolta a Skeleton Tree című, aktuális album létrejöttét.
A Skeleton Tree sötét világba kalauzol minket, ahol a fájdalom az úr. Saját életüket művészetté emelni csak a legnagyobbak képesek. Ilyen volt a tavaly elhunyt David Bowie utolsó albuma vagy Leonard Cohen búcsúlemeze. Cave nyolcszámos korongja azonban mégis más, hiszen ő nem az élettől búcsúzik, hanem a fia halálával keletkezett űrt tolmácsolja, és ezt a kínzó gyötrelmet próbálja feldolgozni. Most nem bújik különböző gyilkos karakterek bőrébe, nincs lírai én. Ellenkezőleg: teljesen kitárulkozva mesél erről a tragédiáról. A dalok mondanivalója azonban nincs kőbe vésve, a legtöbb szám többértelmű metaforákkal van megtöltve. Egyszerre szólhatnak szerelemről, elmúlásról, életről, halálról, de bárhogyan értelmezzük is őket, mindegyiket összeköti egy dolog: a mély és őszinte fájdalom, amit csak a legnagyobb tragédiák képesek kiváltani.
Nick Cave hangja érthető módon meggyötört, személyes kálváriája a hangszálait is uralja. Ennek ellenére, vagy épp ezért, hangja kristálytiszta, visszafogott éneklése telibe találja az embert. Tulajdonképpen nem azt az ünnepelt művészt halljuk, aki képes bármikor pimaszul a halál képébe röhögni, hanem azt a középkorú családapát, aki zsigereiben érzi a gyermeke elvesztésével keletkező gyötrelmet. Előadása leginkább egy megtört ember vallomására hasonlít, aki csontvázra vetkőzik előttünk, hogy láthassuk a benne tomboló kínt.
A nyolc dal csupasz, minimalista zörejekből és zajokból összeálló hangkollázs. Mégis ez az „aligzene” csavarja a szívünkön a legnagyobbat. Warren Ellis nyugtalan gitárloopjai és lebegtetett szintetizátoreffektjei szolgálnak alapul, amire illeszkedik Martyn Casey pőre basszus szólama és az alig hallható ütős hangszerek. Thomas Wydler dobjait szinte nem is halljuk, ha igen, akkor a seprűkkel megszólaltatott hangszer minimum a mellkasunkat karcolja. A korong rendkívül homogénnek hathat, a részletekben azonban apró gyöngyszemek rejtőznek, amivel változatossá válik a dalfolyam. Az olyan szerzemények mint a Girl In Amber vagy az I Need You annyira áthatóan szomorúak, hogy napokig a hatásuk alá kerülhetünk. Elég csak egyszer meghallgatni őket, és a szívfacsaró dallamok nem engednek el minket. Az Else Torp dán operaénekesnővel készült Distant Sky apró fénynyalábot hoz ebbe a sötét világba, ahol minden az elkeseredettségé. A remény mint lehetőség a továbblépésre csak az utolsó és egyben címadó tételben jelenik meg.
A Skeleton Tree nagyon nehéz hallgatnivaló. A megénekelt kálvária és kín pillanatok alatt maga alá temeti a hallgatót. Olyan mélységekről van szó, amit, ha szerencsések vagyunk, sosem tapasztalunk meg. A végtelennek tűnő, szikár szomorúság ellenére a szóban forgó lemez gyönyörű alkotás. Őrületes mélységei mágnesként hatnak, újból és újból hallani akarjuk ezt a bánattal teli vallomást. Polcz Alaine szavaival élve: „aki halni tanul, az élni tanul”. Nick Cave ezzel a dalgyűjteménnyel gyászolni tanul, és megpróbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Minden hangja manírok nélküli őszinte kitárulkozás, amelyben valaki örök és múlhatatlan hiánya formálódik hangokká.
