Multikulturális sokk Újvidéken

Fotók: Grabovac Dávid

Neozbiljni pesimisti, Kultur Shock – 2015. 3. 1., SKCNS Fabrika

Gyakorta hallhatjuk, hogy a Föld hamarosan egy globális faluvá változik, ahol mindenki jószomszédi viszonyokat ápol majd a mellete élővel. Ez persze azt is magában foglalhatja, hogy a népi kultúra magába temeti az urbánust, és a városi polgárság megszűnik. Malacot vág a 13. emeleten a szomszéd, majd utána népi öltözetben és lóháton ugrik le a közértbe, ahol az előtte álló hosszú hajú fiatalembert szakállas nőnek nézi. Felvetődik a kérdés, mennyire tud békességben élni az ilyen szomszéddal az a neoliberális szellemiséget képviselő, posztmodern művészetekért rajongó egyén, aki Slayer-lemezeket rejteget a szekrény mögött a sznob barátai elől, miközben állítólag dzsesszt hallgat? Sajnos nem tudom a választ, de a seatle-i Kultur Shock legénysége legalább annyira sokszínű zenét játszik, sokféle közönséget vonz és többnemzetiségű, mint amennyire összetett társadalmi problémát vázoltam feljebb.

Körülményes utazás után kissé megkésve és a Képes Ifiből sajnos nem utolsóként (mert ezt az eredményt kedves fotós kollégám tudhatta magáénak 23 órai érkezésével) futottam be Újvidék lepukkant, punk/alter, squat hangulatú környékére. Első utam a sarki büfébe vezetett, hogy felzárkózzam társaságunkhoz, de először mégis a Kultur Shock teljes legénységébe botlottam, akik épp vacsorájukat fogyasztották. A pillanatnyi szemkontaktus után további jó étvágyat kívántam nekik, ők pedig ördögvasvillával jelezték, hogy köszöntenek a hamarosan kezdődő fellépésükön. Rövid beilleszkedés és trécs után toppantunk be a Neozbiljni pesimisti fellépésére a túloldalon álló Fabrika klubba.

Soha nem voltam nagy híve a helyszínnek, mert számomra túl hideg hangulatot áraszt magából, és az itt létrehozott hangzással sem voltam maradéktalanul elégedett, amely ezúttal szerencsére nem volt rossz. A terem talán a háromnegyedéig ha megtelt, bevallom, többre számítottam. A banda lelkesen játszott, de dalaik véleményem szerint közelebb állnak a folkzenéhez, mint a punkrockhoz. A kialakult tánc is inkább emlékeztetett a worldmusic-koncerteket jellemzőre, de nincs is ezzel semmi baj, elvégre voltam már bőven ilyen eseményen is, és jól is éreztem magam. Ennek ellenére továbbra is állítom, hogy a Neozbiljni pesimisti annyiban punkrock, amennyiben a Szivárvány, Zsíros kenyér és a 3+2 is azok. A banda láthatóan élvezte a fellépést, és bőven akadt rajongójuk. Az utolsó dalnál az énekes srác bedobált a közönségnek pár CD-t is, de a nagy visszakántálások ellenére átadták a színpadot a Kultur Shocknak.

Az átszerelés szünetében mindvégig azon járt az eszem, hogy valójában minek is lehettünk tanúi az elmúlt években. A folk valóban az új punkzene lenne, mint ahogy azt pár nyilatkozatban is olvashatjuk mostanság? Hogyan és miért találkozott ez a két egymással szemben álló műfaj, és miért ölelkeztek ilyen szorosan össze az utóbbi években? A rockerek váltanak folkra, vagy a folkosok rockra? Ez a rockzene gyengülése vagy újabb térhódítása? Mikor jó 16 évvel ezelőtt az Eyesburn közelebb hozta egymáshoz a reggae, metál, hardcore, drum n bass műfajokat, azt erősödésnek éreztem egyértelműen, de a jelenlegi szituációt kissé félve élem meg, és nem tudom a válaszokat a, könnyen megeshet, helytelenül feltett kérdésekre.

Egy rövid átvezető alatt osont fel a Kultur Shock legénysége a vörösbe burkolt színpadra. Az első pár akkordnál már lehetett érezni, hogy teljesen más energiákat érintenek meg, mint az előzenekar, hisz hangzásuk egyértelműen a heavy metal felé húzott. A nyitó Tamni Vilajet ezért rögtön bulizásra is serkentette a nézőközönség egy részét, akik az előzenekar alatt inkább a háttérbe voltak szorulva. A Kulrur Shock zenéjében mindig azt tartottam csodálatra méltónak, ahogyan a váltásokat átívelik, és a grindcore-, death/thrash metal-tempókból teljesen lazán át tudnak ugrani egy világzenei dallamra, heavy metal-, ska- vagy reggae-ritmusokra. Zenéjük tényleg felöleli több nép kultúrájának zenei hagyományát, és ők valahogy mindig metalhead punkok maradnak, pozitív mondanivalóval, anélkül, hogy lakodalomban érezném magamat a koncertjükön. Magával ragadták a közönséget az olyan dalok, mint a King for Today, Bogu Dušu, Istambul, habár a megszólalás itt érthetetlen módon kissé leromlott az előzenekaréhoz képest. A hangerő olykor elviselhetetlen volt, a fő vokálmikrofon betorzított, a kísérő ének pedig olykor meg sem szólalt, ennek ellenére a banda tagjai maximumot próbáltak nyújtani. A ritmusszekció metálbandák módjára erőteljes volt, a szekérhúzó Gino és Amy korosztályukat megszégyenítő energiával és beleéléssel vezényelték végig a koncertet. Paris, a zenekar (a banda átlagát nézve) fiatal hegedűvirtuóza egyre határozottabb színpadi kiállással rendelkezik, és az idő múlásával ő is egyre inkább frontemberi szerepeket vállal magára, a zenekari összkép előnyére. Egyedül Val Kiossovski gitáros látszott kissé fáradtabbnak, de az is megeshet, az bosszantotta, hogy erősítőjéből igen gyenge megszólalást tudott kihozni a hangosító mester. Nehéz melléfogni itt a Balkánon az olyan telitalálatos dalokkal, mint a Rage Against the Old Age, Umoran sam od života, Horse Thief, Sarajevo, és a publikum érthető módon jó hangulatban volt. A visszakérést követően a Zumbul, Akšam, Country Mohammed szerzemények következtek, de mivel a közönség levakarhatatlanak tűnt, sor került még egy rövidebb ráadásra is (Hashishi, Da Ye), hogy a termet mindenki elégedetten hagyhassa el.

A remek koncert ellenére nem mondhatom, hogy maximális elégedettséggel hagytuk el a helyszínt. Hiányzott egy csepp plusz ezúttal, amit a tökéletlen hangzás, a háromnegyedéig megtelt terem, a Quarter klub nem túl családias légköre okozott. Számomra ez volt az eddigi leggyengébb Kultur Shock-koncert, amin megfordultam, de hozzá kell tenni, hogy az előző négy zseniális volt, ezért a mércét is túl magasra helyezhettem. A lényegen viszont ez nem változtat, hisz egy olyan zenekarról van szó, amely sztereotípiákat dönt le, kiáll egy szabadabb és szebb világért, amelyben mindenki számára van hely.