Diszkógömb és metál

Ha valaki az elmúlt pár évben csak fél füllel is figyelte a metálvilágot, aligha kerülhette el a német Electric Callboy nevű formációt. A hatfős csapat azzal vált ismertté, hogy a metalcore agresszív gitárhangzását és ordító vokáljait mindenféle szégyenérzet nélkül keverte a diszkógömbös EDM-mel – mintha valaki egy mosh pit közepén véletlenül bekapcsolna egy ibizai bulit.

Manapság, amikor a stílusirányzatok fúziója nagyon is gyakori a különböző irányzatokban, ez a recept működött: a 2022-es Tekkno albummal és az olyan dalokkal, mint a Hypa Hypa vagy a Pump It, a zenekar kilépett a metál szubkultúrájának köreiből, és valódi fesztiválkedvencé, nemzetközileg is ismert sztárzenekarrá vált. A képlet egyszerű: önironikus, harsány, tánczenével megbolondított metalcore, amit nem kell komolyan venni, csak élvezni. A hetedik nagylemezük, a Tanzneid, augusztus 7-én jelent meg a Century Media gondozásában. A lemez feladata, hogy továbbvigye a korábban említett lendületet. A kérdés csak az, maradt-e még muníció a tárban, vagy a banda kifogyott az ötletekből.

A Tanzneid nem hagyományos, tizennégy vadonatúj dalból álló nagylemez. A számlista valóban tizennégy tételt tartalmaz, de ezek közül mindössze kettő – a Heartclub és a The Savior – számít igazán friss anyagnak. A többi között találunk korábban megjelent kislemezeket – van olyan is, amely már két éve, még a Tekkno-korszakban megjelent –, vendégelőadókkal közös felvételeket, egy videójátékhoz készült betétdalt (a Hypercharged című dal a Brawl Stars című játékhoz), egy Sum 41-feldolgozást, valamint a lemez végére biggyesztett remixeket. Aki a „vadonatúj album” ígéretére harapott rá, könnyen érezheti úgy, hogy kissé átverték.

A nyitó-, címadó szám rögtön megadja az alaphangot: kiszámítható metalcore-váz, rutinból összerakott elektronikus effektek, amelyek leginkább az átkötő részeknél bukkannak fel, mintha egy sablonból húzták volna elő őket. Ez a fajta biztonsági játék végigkíséri a lemezt. A RATATATA, amelyben a japán Babymetal is közreműködik, inkább egy kétezres évekbeli diszkósláger felmelegítésének hat, mintsem izgalmas kollaborációnak, a The Offspringgal közös Let the Good Times Roll pedig kicsit izzadtságszagúnak tűnik, semmint természetes együttműködésnek.

Van azért néhány fényfolt is az albumon. A Heartclub – ami a lemez talán legerősebb pillanata – pörgős dobjátékával és meglepően nyers ordításával emlékeztet arra, hogy a zenekar akkor is tud igazán ütőset produkálni, amikor éppen nem a bulizós arcát mutatja. A The Way You Are ötletesen keveri a Backstreet Boys-féle popos hangzást a deathcore-ba hajló keménységgel – legalábbis addig, amíg a táncos részek közbe nem szólnak. Ezek a pillanatok azonban ritkák, a lemez második fele pedig inkább lankad, mint erősödik. A Still Waiting (a Sum 41 dobosával, Frank Zummóval) és a The Savior sem viszi érdemben tovább az albumot, a záró Revery pedig szinte tükörképe a nyitószámnak, mintha a kör úgy zárulna be, hogy közben valójában sehova sem jutottunk.

Összességében a Tanzneid alig több mint huszonöt perc alatt lepörög, nagyjából annyi idő alatt, mint az előző lemez, de ez a rövidség inkább mentőöv, mint erény. A lemez nem azért rövid, mert tömör, hanem mert egyszerűen nincs benne annyi tartalom, ami indokolná a hosszabb játékidőt.

A Tanzneid végül is nem katasztrófa, de különösebb előrelépésnek sem nevezhető a zenekar hangzásában. Az Electric Callboy a Tekknóval megtalálta a saját, önironikus, diszkó és mosh pitet ötvöző receptjét, most pedig szó szerint újracsomagolja ugyanazt, kevesebb ötlettel, kevesebb új dallal és sok „ezt már hallottam valahol” érzéssel.
 

Aki szereti a banda sajátos humorát, a felszabadult hülyéskedést és a bulihangulatot, most is találhat benne néhány percnyi szórakozást, főleg a Heartclub környékén. Aki viszont azt remélte, hogy a zenekar továbblép, és valami újat is mutat, csalódottan teheti le a fejhallgatót.

Az album címe, a Tanzneid egyébként arra a belső feszültségre és vágyakozásra utal, amikor az ember látja a tánctéren felszabadultan bulizó tömeget, és kedve támad velük tartani, vagy irigyli őket a jókedvük miatt. Talán ez a lemez fő gondolata, és ezzel az attitűddel is kell hozzáállni: szimplán csak élvezni a zenét és önfeledten bulizni.