Sporhetsztori 79.
79. rész – Zuhanás
Apály. Légüres tér. Fekete lyuk. Sivárság. Levertség. Ötlettelenség. Erőtlenség. Kedvtelenség.
Ez jellemez most. Időnként jobb, de perpill nagyon down vagyok.
„ Inni bármit, minél ütősebbet. A többire nincs válasz.”
Aludni volna jó. Sokat és sokáig, zavartalanul.
Erőt és kedvet gyűjteni, akárcsak virágot szedni séta közben. A nedvesavar- és gombaszagú erdőt járni szikrázó napsütésben, vibrálóan sugárzó mosollyal, gyerekekkel a nyomomban. Szaladgálni, nagyot nevetni, csiklandozni, szorosan ölelni, belefagyni a boldogságba.
*A melón (is) pangás van. Főzni sem kell. Diétázós periódus. Salátát mosok, krumplit főzök, beszerző körútra megyek, takarítok, és kész. Lapos, mint a nemlétező seggem. Decemberben valószínűleg visszasírom majd ezt a nyugis időszakot.*
„Nem tudom, benneteket mi érdekel. Engem pillanatnyilag semmi. Legalábbis ami a főzéssel kapcsolatos. ˮ
Igaz lehet az a mondás is, miszerint két dudás egy csárdában nem fér el?! Régebben azt hittem (lehet, úgy is volt), katalizátorként hat, és a legjobbat hozza majd ki belőlem-belőlünk. Mára már az ellenkezőjét érzem (remélhetőleg ideiglenesen). Felhajtóerő helyett gigászi lebontóspirál tekereg, húz az örvény lefelé, amiből nekem kellene kirobbannom, saját erőmből (tudatosan, nem a jószerencsét várva). De mégis hogyan, hogy ne robbanjon fel körülöttem minden? Hogyan, hogy le se húzzak magammal a mélybe senkit?
Na… Kemény kérdések ezek. De azzal kell vigasztalódni, hogy „CSAK EZ legyen a legnagyobb baj” és „CSAK EGÉSZSÉG legyen, a többi majd lesz valahogy” (anyukám bölcs filozófiáját követve). Igen, ez mind igaz. Majd lesz valahogy. Csak egészség legyen.
De minek írom én mindezt? Senki sem köteles az engem körülvevő, magam által teremtett szarról olvasni. Ugye?!
Felbontottam valami jó szar bort. Gyanús, hogy a párom szülinapi kanbulijából maradt. Nem vagyok egy rendkívül igényes fajta, de ez ihatatlan, akárcsak a másik a fridzsi aljából (pedig az nem is volt olcsó). No de mindegy. Kedvcsinálónak talán megfelel.
*Vajon hány évente kellene az embernek szakmát váltania ahhoz, hogy teljes odaadással, végeérhetetlen kedvvel csinálja a dolgát nap mint nap? Vagy a probléma lehetősége a helyes pályaválasztásnál szerte is foszlik? Vagy valóban mindenbe bele lehet unni (majd bele lehet szarni a közepébe, akkor sem megy, vagy nem úgy, ahogy szeretnénk)? Nem vagyok elég okos ezen kérdések megválaszolásához (sem).*
A bor sem csinált kedvet, pedig egy finom chilei Sauvignon Blancról volt szó. Csupán az a baj vele, hogy nem egy harapni való, bogyós gyümölcs utózengéssel ellátott száraz vörös.
*
A mai nap már lényegesen jobban alakult. A kezdetén tipikus szerdának hittem, amely, ugye, számomra átlagosan rosszabb akármelyik hétfőnél. Szerda = tripla hétfő. Minden hátrafelé indult: a kicsi felébredt, mielőtt kiléptem volna a lakásból munkába menet. Lekéstem a buszt. Rossz helyen szálltam le a B útiterv életbe lépése alkalmával, emiatt az egész belvárost átgyalogoltam, melóról késtem, satöbbi. A határtalan jókedvet a félnapos zeneterápia és a régi munkatársammal történő véletlen találkozás hozta meg és tartotta szinten. Rettentően feldobott a srác.
Ezenkívül elkezdtem kovász és kefir készítésével kísérletezni. Pár napon belül kiderül, mi forr ki a dologból. A kovász, úgy érzem, ennyi szeretet mellett működni fog (bár, amilyen savanyú és penészes vagyok időnként, lehet, megrohad az első kenyér készítése előtt!), a kefir meg… mindenképp szar, de hátha a família meg kedveli.
