Sporhetsztori 77.

77. rész – Döglött ajvár/Ajvár a másvilágon

Vannak dolgok, amik eleve halálra vannak ítélve… Ilyen az idei ajvárfőzés első fejezete is (kérdéses, hogy egyáltalán lesz-e második...), amely ugyan tervben volt, de a „csapjunk a dolog közepébe MOST AZONNAL” módszerből kifolyólag végül teljesen megsemmisült, szarrá vált.

A sztori kezdete: anyósom berántotta a gyerekét fuvarosnak, hogy vigye el paprikasütögető akcióra a barátnőjéhez, mert ott van „Szmederevac” (Minden Tűzhelyek Nagyanyja), és hely is a mélyhűtőben, ahol elfér majd a frissen sült piros csoda (nagy az öröm, ha van mihez nyúlni télen, ugye). Bármi készülhet belőle: fokhagymás saláta, töltött-rántott paprika, paprikás tojás és így tovább.

Megegyeztünk, ha már mennek piacot látogatni, akkor a mi adagunkat is vegyék meg, ne kelljen kétszer autókázni, úgyis kibír a cucc pár napot a teraszon. Erre apuka hazatoppan üres kézzel. A nagyi bevállalta, hogy az övékkel együtt megsüti a mienket is. A férjem pedig, látva kiakadásomat, azt ígérte, pucoltan ér majd haza a portéka, nekem „csak” a többit kell intéznem. Nem így terveztem... Szerettem volna magam beosztani az időmet, és szerettem volna, ha a mi lakásunkat lengi körbe az édeskés illat, amit nagyokat szippantva hívok magamhoz évek óta a tömbházak közt sétálva az évnek ezen a tájékán.

Estére bekopogott a paprika, persze „héjastul”, úgyhogy altatás után, minden mást félretéve ezzel „szórakoztam” szitkozódva, keserű önsajnálatban fetrengve, azon gondolkodva, hogy vajon mi a fenének volt erre szükségem?! A rosszul időzített munka még hagyján, ám rettenet ocsmányul volt megsütve, alig-alig lehetett levakernyálni a bőrét. Több maradt rajta, mint ami lejött. 15 kilóból mindössze 5 darab volt, amit könnyű volt megtisztítani. Hajnali kettő körül feladtam. Egyik rész a frigóba, másik a teraszra ment aludni. Másnap folyt. köv., majd egy éjszakán át csepegtetés (a tradíció megkívánja, szebben sül, ha szárazabb)... Harmadnap végső ideje lett volna a lovak közé csapni, ledarálni és megfőzni a piros aranyat. De... Egész napos rohanás volt kilátásban, kisebb-nagyobb kitérőkkel, kavarodásokkal, messzi földről hazalátogatott haver vizitjével, majd este ágyba dőlés a kölkökkel együtt. A lecsepegtetett paprika ekkor már a frizsiben várta türelmesen a szebb világot, mindhiába. Másnap reggel, a hűtőt kinyitva förtelmes, erjedt bűz fogadott. Lehervadt arcomról a mosoly. Az ajvárnak a gondolata is tovaszállt távoli vadászmezőkre.

Kár a zöldségért. Kár a belefektetett időért és energiáért. Kár a pénzért. Kár, hogy nem sikerült úgy alakítani, hogy azonnal el tudjam készíteni...

Vajon másképp alakult volna, ha itthon sütöm meg, több felvonásban?

Vajon lesz még idő pótsütést tartani?

Vajon lesz saját készítésű ajvárunk, vagy továbbra is csak a szomszédok ablaka alatti nyálcsorgatás marad, esetleg a méregdrága bolti darab, ami akkor sem az igazi, ha a gatyád otthagyod érte?