Ki bújik meg a maszk mögött?

Todd Phillips: Joker (Joker) – 2019

No, ez igencsak friss.

A téma, a jelenség, a történet tartozik a régi kedvenceim közé. A problémát kivesézhetnénk többek között akár Szophoklész, Shakespeare vagy éppen Daniel Keyes művein keresztül is. Ez a mozi viszont most a zsigereimbe hatolt, és nem akar elengedni. Nem mintha szeretném, hogy elengedjen…

Ki őrült? És ki „normális”?! Mi az a paraszthajszál, ami a szentet a bolondtól elválasztja? Milyenek voltak az őrület formái a történelem előtti időkben, és milyenek napjainkban? Létezik-e különbség egyáltalán? És elsősorban: mik a kiváltó okai?

Nekem van rá teóriám, természetesen, hiszen annyit legalábbis tudni vélek, mi okozza az én őrületemet – ami nem kevés párhuzamot mutat Jokerével. Őrült az, aki kilóg az anyagnak hódoló pillanatemberkék sorából, többre, másra vágyik. Az igazra, a valóra, a – talán sosem is létezett – tiszta lélek és Aranykor állapotára. A teljességre.

Soká tartana most végiggyalogolni a történelmi korokon, de azt azért vizsgáljuk meg: Milyen lehetőségei vannak az őrületnek jelen társadalmunkban? Kivonulhat belőle például. Remeteként vagy kommunában, külső vagy belső „emigrációba”, szigetre, barlangba, erdőbe, hegytetőre… A keleti (szent) őrültek általában ezt teszik. De mi történik akkor, ha valamilyen módon az általa gyűlölt társadalom mégis rabságában tartja? Ha restségből vagy félelemből nem mozdul ki belőle? Vagy ha – uram bocsá’ – az őrült nem elégszik meg a maga megváltásával, hanem felebarátai számára is szeretné azt elnyerni? Megváltani a világot…

Messiás-szindrómám volna? Pompás!

A választási lehetőségek. Az őrült lehet művész. Hiteles, nem pompára, dicsőségre, anyagi sikerre vágyó; legjobb talán, ha anonim tevékenykedik. A költészet erejével – alkosson bármely művészeti ágban – a Világot maga után az Egekbe emelő. Lehet (szent) tanító, a Hagyomány még nyomokban fennmaradt értékeit továbbmentő, továbbadó. Kívül a – jelentős leromlottságot mutató – valláson, belül az igaz hiten (bizalmon és szereteten). A lélek embere (szentje, őrültje). Politikus nem lehet; ha valóban a fentiek jegyében cselekszik, lelövik, felrobbantják, jobb esetben szodómiával vádolják és ellehetetlenítik. Akkor mi maradt még? Nos, igen: lehet „lázadó”, önkéntelenül is forradalmak élére álló, fegyverrel hadonászó bohóc is…

Csakhogy ez sajnos már nem vezet (szent) célra. A lázadás, a forradalom csupán felkavarja az iszapot, a társadalom „alja” kerül „felülre”, a tömeg = csőcselék lerombolja az aktuális földi „hatalmat”, aztán valakik majd újraépítik a társadalmat – és végül minden marad a régiben. A barbárok betörése nem kultúrákat rombol le, majd teremt újjá; egyszerűen csak átalakítja a régi „rendet”. Az égi hatalom másként működik, más módon jut diadalra. És sosem egyik pillanatról a másikra; földi mértékkel, idővel nem mérhető. A forradalmi magatartás sarkalatos pontja pedig az, hogy a felkelő csaknem minden esetben maszkot húz – a lázadó álarcát –, hogy ily módon próbálja megóvni önmagát az esetleges következményektől. Ez viszont rejtőzködést jelent; cselekedete tehát nem jelenthet hiteles világjobbító erőt.

Ugyanakkor a lázadó bohócnak is megvan a maga mártíriuma. És rendszerint ezt a fajta őrületet is a jó szándék vezérli. Talán az elégséges erő hiányzik belőle, talán a türelem, a kitartás. Egy idő után mérhetetlen kínokat okoz számára a maga értéklátása és a leromlott emberi társadalom között feszülő ellentmondások miriádja, lelki beteggé – vagy éppen elmebajossá – válik, testét pedig pszichoszomatikus tünetek tucatjai gyötrik. Végül rászánja magát, hogy orvoshoz forduljon. Onnan egyenes út vezet a pszichiátriára – ez pedig már a vég kezdete. A szedatívumok szedésével belekerül egy pokoli körbe, melynek labirintusából szinte lehetetlenség kitalálni. Pláne, ha még Ariadné fonala sem segíti az erejét vesztett Thészeuszt… Hiába marad meg a jó szándék és az egészséges világlátás, a külső és belső robbanás többnyire elkerülhetetlen. Minótaurosz ez esetben győzedelmeskedik.

Az én olvasatomban elsősorban erről szól Todd Phillips zsigerekig hatoló, szívbe markoló mesterműve. Az a rendező, aki eleinte szórakoztató, de felejthető mozikkal (például Cool túra) rukkolt elő, majd a Másnaposok első részével (Las Vegas egyébként is egy valóságos Gotham City, haha), valamint a Terhes társasággal meglehetős kultuszt teremtett a vígjátékok terén, most olyan munkát tett le az asztalra, amely – ebben teljesen biztos vagyok – valóban kultfilm fog maradni. A Joker a Batman-mozik előzménytörténetének álcájában az egyik legtökéletesebb dráma, amit valaha vászonra vittek (legalább olyan fajsúlyú, mint az azonos tematikájú Taxisofőr). A direktor talán éppen az elvárásokkal ment szembe a film készítésekor – és a Joker talán éppen ettől lett ekkora!... Ami pedig extra hab a tortán: Mostantól, ebből a szemszögből új értelmet nyernek az „igazi” Batman-filmek is – melyek szintén nem szűkölködnek társadalomkritikában, csak a sok „akció” némiképp eltereli erről a figyelmünket –, „szuperhősös” mivoltukban is kénytelenek vagyunk komolyabban venni őket! (A kritikusok egy részénél a mozi azért verte ki a biztosítékot, mert szerintük az erőszakra buzdít, mások pedig a képregényuniverzumtól való eltávolodását kifogásolják – Vízer Balázs is a Port.hu honlapján ezért minősíti csupán „majdnem zseniális”-nak az alkotást. Ez is csak azt bizonyítja, a kritikusok sok esetben milyen mérhetetlenül ostobák… Ugyanakkor a nézők zöme ezúttal nem bizonyult annak: a film számos nézettségi rekordot máris megdöntött.)

Joaquin Phoenixet a végére hagytam. A rendezés mellett a Joker képi világa, forgatókönyve, zenéje egyaránt fantasztikus. A filmet viszont egyértelműen a főszereplő teljességre törekvő, mélységesen átélt játéka „viszi” leginkább. Ezt a színészt sosem láttam még rosszul alakítani – A nyughatatlan óta pedig egyértelműen ott van a legnagyobb kedvenceim között –, ám úgy vélem, Arthur Fleck megformálásával feltette a koronát eddigi életművére (ezzel rendkívül sokan, nem utolsósorban maga a művész is egyetért). Pedig olyan kiválóságok után, mint például Jack Nicholson vagy Heath Ledger, nem semmi kihívás lehetett mindezt vállalni! De a pálmát ő viszi el a „Jokerek” közül is, ehhez sem férhet kétség.

Nos, mire ez a cikk megjelenik, ki fog derülni, a tizenegy jelölés közül hány Oscart fog begyűjteni az alkotás. Ami biztos: a velencei premierjén megkapta az Arany Oroszlánt – és egy nyolcperces tapsot az ottani közönség részéről.

Phillips a lehető leghitelesebbnek akarta visszaadni Joker történetét, és mivel annak nincsen a képregényekben sem egy határozott eredettörténete, Phillipsnek és Silvernek jelentős kreatív szabadsága volt ezt illetően. Mindketten Phoenix szem előtt tartásával írták a forgatókönyvet: „A cél nem az volt, hogy Joaquin Phoenixet a képregények világába illesszük. A cél az volt, hogy azokat vezessük be Joaquin Phoenix világába.”

(Wikipédia)

Chauncey K. Robinson a People’s Worldben azt írta, hogy a film „finom vonalat húz a feltárás és az érvényesítés között” Joker karakterével, és „végül” a rendszert egy olyan személlyel állítja szembe önvizsgálatra, amelyet saját maga hozott létre.

(Wikipédia)