Punkkoncert napalm- és nitrókísérettel

Vannak az egyetemes filmtörténet során született alkotások, amelyek kizárólag a rendező fanatizmusának, valamint szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetően jönnek létre, s válnak azonnal kultikussá.

Legkirívóbb példája ennek talán Robert Rodriguez mexikói származású rendező esete, aki a kultikus, a későbbiekben pedig két nagy sikerű folytatást is megért El Mariachi című filmjét mindössze 7000 dollárból gründolta össze, a költségvetés felét úgy gyűjtötte be, hogy egy klinikai gyógyszerteszt kísérleti alanya volt. A film 1992-ben szinte berobbant az amerikai mozikba, és mintegy kétmillió dolláros bevételre tett szert, no meg Desperado, illetve Volt egyszer egy Mexikó címmel két folytatás is készült belőle Antonio Banderasszal a főszerepben.

Bő tíz esztendővel Rodriguez előtt hasonló mutatvánnyal kápráztatta el a közönséget George Miller, egy jobb sorsra érdemes ausztrál mentőorvos, aki szenvedéssel és halállal teli, hétköznapi mókuskerekezését azzal tette élvezetessé, hogy hobbiszinten filmezett, s ennek keretében alkotta meg Mad Max, az országúti rendőr alakját, aki egy posztapokaliptikus világban igyekszik utolérni feleségének és gyermekeinek a gyilkosait. Az 1979-ben leforgatott és a rá következő évben bemutatott filmhez címhősnek az akkoriban még ismeretlen Mel Gibsont választották ki, aki, egy kocsmai verekedés után, eredetileg a barátját kísérte el a szereplőválogatásra, de a színész törött orral és állkapoccsal, szakadt ruhában olyan hatással volt a filmesekre, hogy azonnal bevették őt is a buliba, s potom három hónap alatt elkészült az az alkotás, amelyet a posztapokaliptikus filmek etalonjaként szokás emlegetni. Utána még két folytatást ért meg: 1981-ben Országúti harcos és 1985-ben Mad Max – Az igazság csarnokán innen és túl címmel.

Ekkoriban úgy tűnt, hogy a családja elvesztése miatt finoman szólva is bekattant egykori zsaru története ennyiben is marad. George Miller ugyan maradt a filmes berkekben, de a Lorenzo olaja és Az eastwicki boszorkányok című filmeken kívül többnyire olyan családbarát történeteket forgatott, mint a Babe, a bűbájos kismalac két sztorija, illetve a Táncoló talpak című egész estés animációs film, amelyek, valljuk be, köszönő viszonyban sincsenek a Mad Max véres, benzintől és nitrótól bűzlő disztópikus világával.

Ezért is hördültek fel sokan, amikor néhány évvel ezelőtt híresztelni kezdték, hogy Miller elkészíti a Mad Max legújabb részét. A hír már csak azért is hihetetlennek tűnt, mert sokak szerint az időközben világsztárrá avanzsált, majd vörösnyakú, antiszemita, alkoholista botrányhőssé süllyedt Mel Gibsont esze ágában nem volt alkalmazni az új, Mad Max – A harag útja című sztorijához. Ez végül zseniális húzásnak bizonyult, a címhőst kiválóan alakító Tom Hardy láttán a legfanatikusabb Mad Max-rajongók is elégedetten csettintenek a nyelvükkel, ahogyan zseniális húzásnak bizonyult Charlize Theron szerepeltetése is. Miller egyébként az egyik gyenge pillanatában őt képzelte el Maxnek, de valljuk be, Furiozaként még ütősebb alakítást nyújt a filmben, ahogyan emlékezetes képekkel rukkolt elő John Seale operatőr is, akit Miller úgy húzott vissza magával a kényelmes nyugdíjaséveiből.

A díszletek és a jelmezek is a helyükön vannak, a legnagyobb mutatványt mégis maga a rendező követte el azzal, hogy – csipiszt mutatva a nála sokkal fiatalabb rendezőknek – az idei év legpörgősebb kétórás filmjével rukkolt elő. A nézőnek akaratlanul is az az érzése, hogy egy punkkoncert kellős közepén pogózik egész idő alatt, miközben a fény- és füsteffektusokat lőfegyverek torkolattüzei és a különböző harci járgányok kipufogógázai adják, mindeközben egész idő alatt ott lebeg körülöttünk a nitró és a napalm elegye, arra várva, hogy egy máglyában összpontosulva fellobbanjon az egész világ, azt jelezvén, hogy Max Rockatansky, alias Mad Max visszatért, és továbbra is nagyon pipás, ezért nem kellene vele kikezdeni.