Film
11 éve

A lány, aki túl keveset tudott - Carrie (2013)

szerző: Annus Szabolcs

A Stephen King-regények egyik alapköveként is elkönyvelt Carrie újabb feldolgozása az elmúlt évben került a mozikba. Mint horrorrajongó és egyben kritikus néző már alig vártam, hogy megnézzem Kimberly Peirce munkáját, ösztönzésként szolgáltak a filmhez fűződő kommentek s egyéb hozzászólások, melyek többségében pozitívan értékelték. Ha valamit, hát ezt meg is tanultam: soha ne higgy a kommenteknek!

Prológus

Stephen Kinget, ha jól hiszem, senkinek sem kell bemutatni, így felesleges életrajzi adatokkal és filmográfiákkal nem dobálóznék. A Carrie az egyik legkiemelkedőbb alkotása az írónak, s mivel engem is anno ezzel vezetett be a horror világába, tartozom annyival, hogy újjáformált alkotását megnézem, ha más miatt nem is, a magam szórakoztatására. 2013 októberében, mikor megtudtam, hogy az említett film a mozikba kerül, repesve vártam, hogy megnézzem, s türelmetlenségemet csak fokozták a fentebb említett (s később kiderült, valótlan) hozzászólások. Ezek a film modernitásáról, fantasztikumáról írtak, azt részletezve, milyen jót tett a vizuális effektek szempontjából eme néhány évtizednyi kihagyás. S az a báli jelenet, az meg… hűha!

A telekinézis szimbolikája, avagy a hatásvesztés drámaisága

Sokan azt gondolják, a Carrie csupán egy remekül összekomponált horrortörténet, melyben egy lány, különleges képességét kihasználva, bosszút áll iskolatársain. Ha szigorúan vesszük, ez így is van, de amennyiben a dolgok mélyére nézünk, észrevehetjük, hogy a Carrie sokkal többről szól, mint a megszégyenítés büntetése. A „kölcsönkenyér visszajár” alapja lehet pszichoszomatikus eredetű is, s így máris több értelmét láthatjuk a szegény diáklány cselekedeteinek. Mivel nem képes szembenézni támadóival, s édesanyja bigott viselkedése is gátolja őt a kibontakozásban, kénytelen más eszközhöz folyamodni, hogy akaratát érvényesítse. King pedig a horror egyik remek eszközét, a misztikumot, a fantáziát használja fel arra, hogy karakterét érvényesítse. Az pedig, hogy képessége előnyös vagy káros, azt mindenkinek nézőpontja megítélni. A megannyi kín őt is kegyetlenné tette, s már-már azon sem csodálkoznék, ha a film végére ördögi énje felszínre törne, s antiszociális mivoltával párosulva elindulna legyilkolni a fél világot. Már ahogy a képernyőn keresztül a szemébe nézünk, a vérünk szinte megfagy.

Az az igazság, hogy eme rövid eszmefuttatás a Carrie 1976-os változatából származik. Ez az, amit a tavalyi feldolgozás közel sem tudott visszaadni. Arra, hogy miért, egyszerű a válasz: Mrs. Peirce és gárdája egyszerűen utánzott. Az anya és az osztálytársak által szinte teljesen eltiport, eltaposott lélek nem bírja tovább a szenvedést, elméje a film végére teljesen elborul. Ez történt anno. Most Carrie csak utánoz. Azt csinálja, amit az eredeti, csak sokkal gagyibban. Ctrl+c és ctrl+v. Akkor a nagy költői kérdés: mi értelme volt elkészíteni az újat? Ezzel csak az első hatását és kultusz voltát rombolják le. Az egyetlen eredeti és újszerű a filmben (s amire az alkotóktól futotta), hogy már vannak mobilok, tudunk sokat SMS-ezni és telefonálni, oh, és fel tudjuk venni videóra szegény lány terrorizálását.

Tű a szénakazalban, avagy keressük az értékeket

Természetes, hogy ha egy csoportmunka eredményeképp silány áru kerül piacra, akkor nem csak egy ember a hibás a veszteségért. Az, hogy Kimberly Peirce mind ez idáig nem rendelkezik elég munkabeli tapasztalattal, s lehet, nem is horroron nőtt fel, nem elég ok arra, hogy vacak filmet készítsen, sőt, inkább ne is vágjon bele. A színészek közül természetesen Julianne Moore, akit ki kell emelni, sajnálatos, hogy egyedül nem tudja elvinni a vállán a filmet, s ehhez a lányát alakító Chloe Grace Moretz nem elég, hiába áll mögötte többévnyi gyakorlat. Szinte lerí róla, hogy másol, vakon követi az instrukciókat. Hiányzik az a plusz, amitől én azt mondom, hogy nemcsak csinos, de tud is valamit ez a csaj, őt még látnom kell!

Az a baj még (és most lehet mondani, hogy csak panaszkodni tudok), hogy ők ketten azok, vagy mondhatni, csak Moore az, akit ki tudok emelni a szereplőgárdából, senki más. Az iskolás cast gyakorlatilag fiatal bohócok sorozata, még a szőkék sem tudnak hihetően szőkét játszani, ami azért már elég nagy baj. Judy Greer igyekszik még valamelyest rendet teremteni köztük, s fenntartani az iskolás jelenetek színvonalát, nem túl sok sikerrel.

Az elbaltázott katarzis

Ha már harminchét éve fejlődik az előző verzió óta az a sokat emlegetett és oly nagyra tartott technika, gondolnám, egy igazán félelmetes és bombasztikus év végi bálnak lehetünk szemtanúi. Mikor Carrie és hercege fellépett a pódiumra, felültem az ágyra, és tágra nyílt szemmel figyeltem az eseményeket. Bár a hatás nem maradt el, a város valóban megbénult, és a terem is leéget, a nagy fejlődés függvényében sokkal nagyobb katarzisra számítottam, s öt perccel később, mikor Carrie beleült a fürdőkádba, csalódottsággal vegyes dühvel vettem tudomásul, hogy ennyi volt. Mondhatom, igazán megérte…

Carrie megszégyenülve hagyta el a mozivászont, és nem hagyott feledhetetlen nyomot maga után. Az első verzió, mely három évtizeddel korábban készült, magasan alázza a feldolgozást – én mindig is mondtam, hogy aki jó horrort akar nézni, az a 70-es, 80-as években keresgéljen. Csak remélem, hogy az embereknek nem megy el a kedvük a műfaj atyjának történeteitől, s észreveszik, hogy ez csak egy jelentéktelen baki, remélhetőleg többé nem fordul elő.

Carrie (2013)

Rendezte: Kimberly Peirce

Producer: J. Miles Dale, Kevin Misher

Forgatókönyv: Roberto Aguirre-Sacasa, Stephen King

Fényképezte: Steve Yedlin

Vágó: Lee Percy

Zene: Marco Beltrami

Látvány: Carol Spier, Nigel Churcher

Szereplők:

Chloe Grace Moretz (Carrie White)

Julianne Moore (Margaret White)

Judy Greer (Miss Desjardin)