Izlandi látogatás a film művészetén át: Amikor arcunkra fagy a mosoly

Hafsteinn Gunnar Sigurðsson: A fa alatt, 2017
 

A nyitójelenetben a hálószobába színtelen hajnali fény szűrődik be, de nem ez ébreszti fel az ifjú párt. A férfi visszafekszik, de nem tűnik álmosnak, a mellette fekvő nő a szeretkező falszomszédok zaját kizárandó rutinosan füldugót tesz. Mire felfogjuk, hogy egy szituáció közepébe csöppentünk, és nem értjük, hogy valójában mi történik, már a következő helyzetben találjuk magunkat, és a pár kapcsolata megbillen: a nő rajtakapja társát, amint pornót néz a másik szobában. A férfi zavartan próbálja eltüntetni a nyomokat, de egy másik monitoron mégis minden láthatóvá válik, sőt a nő felismeri a férfit a videóban. A rá következő feldúlt, drámai párbeszéd sem nyújt kielégítő értelmezést, a filmelbeszélés inkább az észlelés és a félreértés határán egyensúlyoz. A konfliktus gyorsan eszkalálódik, a férfi megöleli kislányát, majd a nő a karjaiba veszi a gyereket és elzavarja a férfit.

Izlandi kertvárosban járunk, ahol a sorházak szomszédos telkeit csak egy jelképes sövény választja el. A konfliktus látszólag banális: egy fa árnyéka miatt kirobbanó szomszédvita, ami fokozatosan válik aránytalanul súlyossá.

Hafsteinn Gunnar Sigurðsson fekete humorú filmje szorosan illeszkedik az északi filmművészet azon irányzatához, amely a hétköznapi konfliktusokat abszurdba hajló realizmussal ábrázolja. A film minimalista eszköztára nem pusztán stiláris választás, hanem a morális és pszichológiai bizonytalanság hangsúlyozásának eszköze. A történet több generáció életébe enged bepillantást, miközben a film elbeszélésmódja tudatosan hézagosan kezeli a szereplők bemutatását. A mozdulatlan beállítások és az észlelés szintjén folyamatosságélményt biztosító hangsúlytalan vágások olyan megfigyelői pozícióba helyezik a nézőt, amelyben nincs biztos erkölcsi támpont. A párhuzamos történetszálak – a fiatal család felbomlása és a szomszédok konfliktusa – egymást erősítve rajzolják ki a fokozódó feszültséget.

A karakterek elszigeteltsége nem pusztán egyéni állapotként jelenik meg, hanem társadalmi tapasztalatként is értelmezhető. A film nem magyarázza túl a karakterek motivációit, csak megmutatja a kommunikáció hiányát. Egy ponton túl nem a problémák megoldása, hanem azok fenntartása válik meghatározóvá. Sigurðsson mintha Elliot Aronson A társas lény című világhírű szociológiai tanulmánykötetének fő állítását forgatná ki: amikor az elidegenedett ember már nem él igazi társas életet, és elfelejti ennek hasznát és gyakorlatait, de belső lényének mégis szüksége van valamilyen szociális érintkezésből fakadó élményre, marad az antiszociális vagy szociopata rombolás.

Sigurðsson rendezése tudatosan kerüli az egyszerűsítő állásfoglalást. A film morális kétértelműsége arra kényszeríti a nézőt, hogy saját értelmezési kereteit aktiválja. Ebben a sötét humorú közegben a nevetés sajátos funkciót kap: nem felszabadít, hanem leleplez. Amikor nevetünk, óhatatlanul pozíciót foglalunk, és ezzel magunk is részévé válunk a film erkölcsi játékának. A filmszatíra humora a nézői azonosulás eszköze és kritikája is. Az egymással kínos kölcsönhatásba lépő, önmagukból kilépni képtelen szereplők egyszerre válnak nevetségessé és nyugtalanítóvá. Kolozsi László írja a Filmvilág Folyóiratban, hogy „a mai izlandi irodalom egyik legfontosabb alakjának Jón Kalman Stéfanssonak sorsdrámáit is megidéző alkotás nem marad meg a szatíra nyomvonalán”. A történet végére a szereplők saját érzelmi spiráljukba záródnak. A túlzónak tűnő lezárás nem feltétlenül realista hitelességre törekszik, hanem az érzelmi és morális következmények sűrített megmutatására. Ebben az értelemben a film inkább jelképes olvasatot kínál, mintsem szociológiai pontosságot. Arra emlékeztet, hogy az emberi kapcsolatok törékenyek, és hogy a félreértések, az elfojtott indulatok könnyen eszkalálódhatnak. A racionalitás és az irracionalitás folyamatosan egymásba csúszik, mert a viselkedés nem választható el az érzelmi állapotoktól.

A fa alatt a XXI. századi ember csendes belső feszültségeinek filmje, amelyben az elszigeteltség és a kimondatlanság fokozatosan romboló erővé válik, és amely azt vizsgálja, milyen könnyen fordulhat át a hétköznapi együttélés ellenségességbe.