L. G. Petrov elhagyta az élet ösvényét

Egyik barátom megkérdezte tőlem, mennyire érintett meg L. G. Petrov, az Entombed A. D. énekesének halála. Arra gondoltam, semennyire. Tényként fogadtam el. Kevesebb mint egy évvel ezelőtt igen kedvezőtlen hírek láttak napvilágot a délszláv gyökerekkel rendelkező svéd énekesről. Az Entombed A. D. hörgő mesterénél tavaly epevezetékrákot állapítottak meg, ami egyelőre nem gyógyítható, és kemoterápiás kezelésnek vetették alá az akkor még 48 éves énekest. Ilyen háttérinfók ismeretében persze hogy nem lepődtem meg a halálhíren, és habár csodák vannak, én nem igazán hiszek bennünk.

ÉS A SOR MÉG NEM ÉRT VÉGET...
Az árnyékvilágba  ballagók sorát a múlt év elején Neil Peart kezdte. Ez valóban megrázott, mivel a Rush dobosára igazi hősként tekintettem mindig, hisz olyan gyomrosok után tudott felállni, mint a lánya és a felesége halála. Ezt követően értesülhettünk Sean Reinert, a progressiv death metál Cynic, Frankie Banali, a Quiet Riot, majd Reed Mullin, a Corrosion of Conformity zenakarok dobosainak haláláról. Aztán persze jöttek a nagy öregek is sorba, mint Florian Schneider, a német  Kraftwerk egyik alapítója, Little Richard, a rock'n'roll nagy öregje, majd Peter Greennek, a pszichedelikus blues-rock óriásának jobblétre szenderüléséről kaptunk híreket. A gitárvilágot Eddie Van Halen halála rengette meg az ősszel. Ezt a Grammy-díjátadón persze nem kezelték különösebben nagy figyelemmel, annak ellenére, hogy a Van Halen zenekar világszinten mintegy 80 millió lemezt adott el az elmúlt 45 év alatt. Mindemellett sokak szerint Eddie volt az, aki „ismét felfedezi a gitározást”. Ha az elmúlt fél évszázad legnagyobb hatású gitárosának halála miatt nem izgatja magát különösebben a hivatalos zeneintézmény, ahogyan a rockzenéért sem, akkor Lars Göran Petrov haláláról a tisztelt bizottság valószínűleg még csak nem is hallott. Ilyen összefüggésben talán nem árt mégis pár szót ejtenünk arról a csávóról, akinek embertelen hangja és a mögötte álló hangszeresek egy műfajt reformáltak meg.

Elhantolak kiugrása
Lars Göran Petrov 1972-ben született Svédországban, macedón anya és svéd apa gyermekeként,  az ingázások után pedig a szülők végleg letelepedtek a jövendőbeli metál zenei fellegvárban, ami akkoriban még csak az ABBA-val büszkélkedhetett mint nemzetközileg elismert popfenoménnel.
A feltételezések szerint a kis Görant igencsak beszippantotta a nyolcvanas évek metálzenei láza, mivel 1987-ben már a Morbid zenekar (ebben a bandában játszott Dead, a Mayhem csapat későbbi énekese is) dobosa volt, majd 1988-ban átigazolt a Nihilst nevű zenei gyötrelembe. A banda ugyanebben az évben nevet váltott Entombedre, Göranból pedig énekes lett. Ekkor indult el világhódító útjára a túlvezérelt (nem szakszerűen alkalmazott) effektpedáloknak köszönhető láncfűrészes gitárhangzás, amely a svéd fémzene ismérve lett.
Az Entombed bemutatkozó anyaga 1990-ben jelenik meg Left Hand Path címmel, utalva a Sátán Biblia által meghatározott igaz emberek ösvényére, ellentétben a képmutatást szimbolizáló jobb oldali ösvénnyel. A lemez nem várt sikert arat, a teljesen sajátos hangzásvilág rengeteg hívet szerez magának, kinyitva ezzel a nagykaput a svéd death metál számára, amelynek akkori ismertetőjegye a zenei malőröket elfedő masszív, tömény hangzás, a melodikus dallamvilág, száguldó tempó, horrorisztikus lemezborítók. A lemez hatására a kisebb kiadók elkezdték vadászni a hasonszőrű bandákat, és soha nem látott mennyiségű hosszú hajú, pattanásos képű, vékony (tisztelt kivétel az Unleashed frontemberének), bőrdzsekis csákó árasztotta el a lemezipart.  Goran a következő, 1991-es Clandestine lemezen nem szerepelt, állítólag csajgondok léptek fel a zenekaron belül, ezért inkább távozott.  Ekkoriban az igen hasonszőrű Comecon zenekarral készített egy kiadványt, de mire ez napvilágot látott, ő már visszatért a régi bandához, hogy ismét megreformálják a műfajt.

1993-ra már enyhén szólva túltermelés mutatkozott death metálból. A legtöbb zenekar új utakat keresett, így az Entombed tagsága a garage rock és blues műfajokat használta a reformáció eszközeként. Megszületett a Wolverine Blues lemez, amely sok rajongónak csalódást okozott, másrészt ismét egy friss zenei élményt nyújtott a hallgatóknak. Ugyanezt az irányt követte az 1997-es To Ride, Shoot Straight and Speak the Truth, ami egy további lépés volt a garázs rock és a death metál vegyítése felé. Ez a tendencia  az 1998-as Same Difference kiadványon csúcsosodott ki, ami egy jópofa morcos alter-rock lemez lett. Ezzel a kiadvánnyal a rajongók jelentős része nem tudott mit kezdeni, ráadásul az egykori műfajalapítókat eddigre lekörözték a követők.
A banda a kétezres évektől fogva komolyan vette magát, és jó iparos módjára elkezdte szállítani az ekkorra már death 'n' rollként meghatározott death metál és retro garage rock egyveleget. A koncertek gerincét azonban a továbbiakban is az első három lemez anyaga szolgáltatta. A bandát lassan hagyták el az alapítók, majd miután Alex Hellid is kilépett 2014-ben, Göran a zenei hagyatékot immár Entombed A. D. néven vitte tovább, amelynek három további lemeze jelent meg.

AMÚGY MEG MINDENKI EMBER, AKI NEM ÁLLATNAK SZÜLETIK
Nekem eleinte a gyomrom felfordult a kései Entombed-lemezektől, aztán amikor elmentem egy koncertjükre, minden hitem visszajött. Goran kiváló frontember volt, a maga közvetlen, vicces módján tudta kezelni a közönséget, miközben leordította mindenkinek a fejét. Az első szerbiai Entombedre nem jutottam el, az 1997-es azért nem volt egy túlzottan boldog év az országban, és én sem voltam felnőtt korú. Sokak számára egy meghatározó élmény volt, hisz nem sok nemzetközi banda merészkedett akkoriban a puskaporos Balkán közelébe (azért persze volt Moonspell, Kiss, Napalm Death is).
Nagy élmény volt Gorannal találkozni 2014-ben. Az interjú nem ment éppen zökkenőmentesen, mert folyamatosan elkalandoztunk a témák között. Az 50 perces felvétel jelentős része röhögés. Az interjú után együtt söröztünk a kora délutánban a belgrádi Dom omladine épülete előtt. A koncertre látogatók nagy része már ott volt, de senkinek sem tűnt fel, hogy a 'trénerkás' csávó, fején a micivel, sörrel a kezében az az ipse, akinek a koncertjére érkeztek. Kellemes élmények voltak ezek, hisz a régi házibulik alkalmával nem gondoltam volna, hogy egy belgrádi délutánon szinte az unalomig sörözzük magunkat az Entombed énekesével, aki rohadtul nem tudta, hol vannak a többiek a zenekarból, de azt sem, hogy hol a telefonja, amelyen a szervező kétségbeesetten kereste. Mivel a szervezők gyanút fogtak,  felhívtak minket. Ekkor nyugodtak meg, hogy Göran a sarkon sörözik azokkal a magyar újságírókkal.
A legendás, viharverte utolsó Exiten két évvel ezelőtt láttuk sokan őt utoljára. Hajnali háromkor is felemelték a közönség hangulatát, és egy rohadt jó koncertet adtak. Akkor még nem sejtettük, hogy utoljára üvöltjük vele együtt: Live your life you're gonna die your own death, There's no one above that's gonna take your breath. A rendezvényt teljes nyugalommal hagytuk el azon a reggelen, de azóta a pirkadat óta Exiten sem jártunk, L. G. Petrov pedig többé nem énekel death metál klasszikusokat azon a földön sem, ahonnan a felmenői származnak.

BÚSULJON A LÓ!
A mai világ egyik legnagyobb hóbortja a mítoszgyilkolás, ami azt szeretné bemutatni, mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, és mindenki egyenlő, pedig ez nem igaz. Mindannyian emberek vagyunk, de nem ugyanolyanok. L.G. Petrov csakis ő lehetett, egy olyan frontember volt, amilyenek igen kevesek lehetnek. A korai Entombed olyan zenét készített, amit utánozni lehet, de megalkotni csakis ők tudták. 

Más idők járnak. Hogy az utóbbi 15 évben folyamatosan változó zeneipari körülmények között tudnak-e minőségi underground hősök kitermelődni, azt meglátjuk. A jelenlegi, szétforgácsolt instant világ nem túl kedvező az olyan elfoglaltságok űzéséhez, amik időigényesek. Mindenestre született akkora mértékű pop-kulturális termék az elmúlt 70 évben, hogy jó sokáig ellehetünk a régiek hagyatékából is.

Aztán ha marad időnk a sok felesleges információtól elszabadulni, akkor hallgassuk meg a Left Hand Path lemezt, úgy, ahogyan már ritkán tesszük, mondjuk, gyertyafénynél, elejétől végig, megszakítás nélkül. Nézzünk Entombed-vidókat (van pár vicces is) vagy Monkey Puss-koncertet, esetleg a hétvégi Covid-összejövetel alkalmával tegyük be a Wolverine Bluest, de ne szomorkodjunk mellette. Nem hinném, hogy az örökké viccelődő Lars Göran Petrov azt szeretné.

Képgaléria: