99. rész – A feromonok és a kompatibilitás

Érdekes, hogy az eddigi évek alatt azt a bizonyos illatot, amit annyira vonzónak találtam a páromat szagolgatva, pontosabban a leheletét érezve, frissen született kiskutya szagaként azonosítottam be. Egészen aprócska gyermekkoromból emlékszem rá – jobban belegondolva, az is lehetséges, hogy a saját születésem aromái és anyukám első ölelése lehetett ilyen illatú.

Milyen jókat nevetett és csodálkozott az újszülöttkutyus-szagon. Sosem tudta hova tenni az összefüggést, és azt sem értette, milyen illatuk is lehet a baba ebeknek. Nem is annyira a bőrük – a meleg leheletük az, ami ilyen vonzó hormonokkal teli felhő.

Más férfin még sosem azonosítottam be ugyanezt a „parfümöt”. Egészen egy-két hónappal ezelőttig. Egyik nap a munkán, a hidegkonyha és a főzőblokk közötti „kapuban” állva magyarázott valamit a „Kis Házi Kedvencem” (a férjem adta gúnynév), és amint mélyen magamba szippantottam a véletlenül felém szökkenő leheletét, minden világossá vált. A hamu alatt szunnyadó parázs megrezzent bennem, megrázta magát, és lángra kapott. Égetni kezdett. Emészteni belülről.

Azóta is emészt. Felemészt. Néha egészen elviselhető mértékben, néha olyan kínzón, hogy legszívesebben letépném minden láncomat, és menekülnék a főváros dzsungelébe, hátha békére lelnék „szeretőm” ölelésében – aki egyébként menekül előlem, mintha veszett kutya volnék (valóban nem állok messze tőle).

A minap, többszöri finomabb próbálkozás után nyíltan értésemre adta, hogy többé ne keressem, mert ennek az egésznek semmi értelme és tárgya sincs. Megköszöni, ha többé nem jelentkezek, és elfelejtem a létezését is. Hát, köszi. Nem így képzeltem el a plátói szerelem folytatását, de… ez van. A család élete nyugodtabb lesz így, az biztos. Az én lelkivilágom pedig csak még viharosabb. Remélem, hamar sikerül visszatérnem a mederbe, újra.

•

Milyen érdekes is a szerelem. (Sosem akkor lép színre, amikor kéred, és amikor számítasz rá, hanem a legváratlanabb pillanatban toppan be. Ajtóstul ront a házba. Semmit sem kérdez.)

Milyen érdekes ez az illat is.

Most éppen a pattogatott kukoricáról jutott eszembe, amit szarvasgombaolajjal locsolt le a férjem.

A szarvasgomba szagát is felettébb vonzónak találom, valószínűleg hasonló molekulákat tartalmaz, mint az engem vonzó feromonok. Imádom. A szerelem illata ez (is).

Vajon ha hülyére zabálnám és szippantanám magam szarvasgombából, elmúlna a kínom?

Kötve hiszem.

Pink Floydot hallgatok. A „Wish you were here”, „Hey you”, „Shine on you crazy diamond” és az „Echoes” az örök favorit. Reggeltől estig, megállás nélkül ismételve sem unom meg. Ha nem PF, akkor EKV. Ami nagy szó, mert sokáig semmi hazait nem voltam hajlandó beengedni a világomba, akármilyen minőségi is (tudom, rengeteg minden kimaradt emiatt az életemből – igyekszem pótolni). Most belém tört. Felnyitott. Besurrant. Örökre velem marad. „Ti si sav moj”, „Par godina za nas”, „Krug”, „7 dana” – hogy csak néhány dalt említsek, ami igazán a lelkembe, szívembe költözött. Mennyit hallgattuk munka közben! Szótlanul. Csak egy fal választott el bennünket. Szemben álltunk egymással, lelkünk ölelkezett… és éppen úgy, ahogy megjelent, akár derült égből a villámcsapás, úgy el is illant. Csak az emléke marad a világ végezetéig, a világom végezetéig. Valamint a bizonyosság, hogy köztünk igenis különleges kapcsolat volt. Valamiért szükségünk volt arra, hogy bezavarjunk egymás életébe. Csak az időzítés és a körülmények nem voltak optimálisak. Ahogy ő is mondta: egy másik életben biztosan másképp történt volna. A párhuzamos síkon ebben a pillanatban is éppen másképp történik.

Mindegy.

Gondolatban mindig szeretettel fogom magamhoz ölelni, akárcsak (majdnem) az összes többi, rövidebb-hosszabb ideig tartó szerelmem emlékét.