115. rész – Cefreláz

Gondolkodom, gondolkodom, miről is szóljon pár sorom. A tanévkezdésről mindig a rendhagyó fogalmazás jut eszembe azzal a címmel, hogy „Nyári élményeim” vagy valami hasonló kockába zárt sablonos téma. Jól belénk döngölgették hosszú évek során, ha ennyi esztendő múltán is ez az első, amit ilyentájt elkezdenék vesézni.

No, mi is történt? Mi is…?!

Hjaj, annyi minden, hogy szinte kisregényt lehetne belőle összerottyantani… De minek?!

Sűrítek.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Koutsoupia, Kokkino Nero mellett az Égei-tengernél. Szép volt, jó volt, de mégsem szippantott be oly módon, mint első látogatásunk alkalmával három éve. Talán a turistaszezon közepe hibáztatható, nem volt minden olyan nyugodt és laza – de az is lehetséges, hogy a saját belső világom nem engedett elmerülni.

Visszatérvén, extra gyors táskapakolgatás-mosás után irány Zenta, ahol jó is volt, meg nem is... Idegesebb, feszültebb a világom már jó ideje. Gondolom, ez az oka a „nem is”-nek. Kirobbanások, ütközések, konfliktusok, erőharcok, félreértések…legalább a fele elkerülhető lett volna, ha nem vagyok időzített bomba és az azonnali támadás helyett szuszogok, gondolkodok kicsit.

Azé’ mindenhol jó, de a legjobb otthon. Ám sokszor kérdezem, valójában nekünk hol is van az?!

Szétszórva hegyeken-völgyeken, síkságokon, erdőn-mezőn, tengereken… mindenhol, mégis sehol. Szél hátán utazó szilfamag, nem ereszt gyökeret, csak vándorol és keresgél tovább és tovább. De hova tovább?! Meddig?!

Nem hiába lüktet agyamban az a Dumitru Radu Popescu Akik csak az erdőt látták című művében megfogalmazott gondolat, miszerint „Az öreg Gálátioan azt mondta: – Olyan vagyok, mint egy olajfa.”… „Olajfa vagyok, nem élhetek bárhol – el kell pusztulni a kacagástól, bár igaz, hogy az olajfa nem gyökerezik meg, nem él meg bármilyen éghajlaton, nem élhet és gyümölcsözhet bárhol.”

Húz a haza, hiányzik a család. A tenger is csalogat. Bárhol is vetnék horgonyt, boldogságom vajon mikor csapna át önmagát pusztító sűrű és ragadós magányba újra? Szülőföldemre térni vissza vagy messze szállni és új gyökereket ereszteni-e a helyes, a jó választás? Ha csak magamról lenne szó, feltételezem egyszerűbb volna a választás és a hiba következménye is kisebb. Családostul kötve kezem, közös nevezőre jutni szinte lehetetlen.

Magány.

A magány az megvan. Jóformán állandó vendégem.

Gyakran akkor is a vállamra telepszik, amikor körülöttem csicseregnek aprócska Csodabogaraim.

Akkor is. Amakkor is. Mindig is.

Ritka az a társaság, ahol nem érzem magam egyedül és nem megértve.

Többek között ilyen volt a Malomfesztiválon eltöltött pár órácska is, ami egy időre visszalökte belém az életet, a hitet és ráébresztett arra, hogy valójában nem vagyok kirekesztett/magányos/egyedül, csak kissé lefordultam a helyes útról, de tartozom valahová. Van olyan hely a világon, ahonnan nem lógok ki, nem vagyok idegen. Nem vagyok más, mint a többi. Nem vagyok marslakó, mint ahogy egyébként hosszú évek óta érzem. Ez a közeg inspirál.

Otthon vagyok ebben a környezetben. Zenével, nyüzsgéssel, tarka ruhás, mindenféle emberekkel körülvéve.

A cirkuszban.

A cirkusz körül.

K. Robi és G. Zsófi társaságában (hogy csak a legütősebb és legnagyobb érzelem és energiarobbanást okozó véletlen ütközést említsem).

Nem is remélt találkozások által felvillanyozva, teli szívvel, mégis szomorúan hagytam magam mögött a helyszínt.

Mert elmúlt.

Minden újra a régi kerékvágásban.

Itt a hegy. A mindennapok. A „nincs kihez szólnom” állapot – a kölköket és a felszínes beszélgetéseket nem számítva.

Nihil.

Visszahúzódás önmagamba? – Talán.

Inkubációra ösztönöz ez a hely, csak sajna még munka nélkül sincs időm rá, hogy behúzódjak az imágómba, pedig… az kellene. Kis erőgyűjtés, külső és belső metamorfózis… majd basszunkbeleavilágbaújra és valósítsunkmegmindentervetamicsakálomvolteddig, mert ELÉG az álmodozásból. ELÉG a folyamatos átmeneti állapotokból, miközben szépen lassan elsurran az egész élet.

Időközben felcsapok pálinkafőző kisiparosnak – értsd: megpróbálok annyi almát és bodzát összegyűjteni, hogy legyen legalább két lityó szesz belőle. Persze, ha sikerül eljutni a lepárlásig és sikerül lefőzni az elixírt.

Reméljük, addigra újra magamba csepegtethetek valamennyi alkoholt.

Legalább annyit, hogy megkóstolhassam a reményeim szerint hűdeszuper nedűt.