Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2024. Novella, a Képes Ifjúság különdíja

Bölcsőm felett

Emlékszem a legelső álmomra. Emlékszem, hogy benne voltál. Csecsemőként feküdtem a bölcsőmben, fejem felett lógott a hold és a csillagok. És te ott voltál. Ott álltál a bölcsőm felett, és engem néztél. Sírtál. Könnyeid nyoma nedves csíkokat rajzolt az arcodra. Lassan potyogtak a takarómra, az óra járásával egy ütemben. Tik. Tak. Tik. Tak… Kés volt a kezedben. Véres volt. Csak álltál, és néztél engem, majd egyszer csak elmosolyodtál. Nevetni kezdtél. Olyan őszintén édes kacaj volt, teljesen betöltötte a szoba magányos csendjét. Veled nevettek a fényképek a falon, a hold és a csillagok, veled nevettem én is. És hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt. Az óra ketyegése megállt, nem forogtak tovább égitestek a fejem felett, sőt, a kinti vihar mennydörgése is abbamaradt. Egy percig minden jó volt. Aztán elszállt a jókedved. A nevetésed halkan elcsuklott, az arcod visszanyerte búskomor ábrázatát. Megint csak álltál, és néztél rám bűnbánó szemekkel. Már én sem nevettem. Félelem, bűntudat és mérhetetlen fájdalom volt a tekintetedben. Lassan felém nyújtottad a kezed, még mindig erősen markolva véres késed. A kezembe adtad. Az orrod szipogott, a torkod kiszáradt, a füled már nem is hallott mást a saját zúgásán kívül. Lelked tükre könyörgött nekem, megbocsátásért kiáltott.

– Ölj meg! – suttogtad halkan. Én pedig csak néztelek téged, mielőtt apró csecsemő szívembe döftem volna a kést. Még hallottam, ahogy kapálózva ver néhány utolsót. A végsőkig küzdött. Veled ellentétben ő élni akart.

Talán 7-8 éves lehettem, amikor legközelebb láttalak. Máshogy néztél ki. Az addig dús, szőke tincsekben válladra omló hajad most sehol sem volt, helyette sötét, barna szálakat fújta a szél. Nem volt ez már sörény, inkább csak gyér fűcsomó, amit belepett az élet sara. Öregebbnek tűntél, mély barázdákba ültek a ráncok a homlokodon és a szemed körül. A tested meggörbült, a melleid a föld felé lógtak, mintha már nem akarnád tartani az életed terhét. Karikás volt a szemed. Fáradt voltál. Nem volt jó ilyennek látni téged. Megtörtél. Keresztbe hasította gerincedet az élet vihara, sehol sem volt már az a fiatal cserje, aki csecsemőkoromban eljött hozzám. Már csak egy öreg, korhadt, vén fa állt a helyén, amelybe belecsapott a villám.

Leültél mellém a hintára a játszótéren. Fagyi volt nálad, megkínáltál. Cseppenként nyalogattam el a fagyit, hátha úgy megint sikerül lelassítanom az időt, mint azon az éjszakán. De a fagylalt ugyanúgy olvadt tovább a nyári melegben. Kellemesen hűvös szél fújdogált és lökdöste a hintákat. Átöleltél. Éreztem, ahogy könnyeid a hajamba potyognak, majd lassan végig folynak a tarkómon, le a gerincem mentén, egyenesen az alsónadrágomba. Letörölgetted a könnyeid a hátamról, majd nedves ujjaidat egyenként az ajkadhoz emelted. Egyesével nyalogattad le róluk a véremet. A vérünket.

Aztán egyszercsak elengedtél. Azt mondtad, álljak fel, és én hallgattam rád. Szemben álltam veled, amikor a kezembe nyomtad azt a piros gumilabdát.

– Menj játszani! – mondtad. De én nem akartam elmenni. Veled akartam maradni a hintán, csak ülni és bámulni a messzi semmiségbe, örökké, a véredet kortyolgatva. Veled kellett volna maradnom. De elvetted a labdám és jó messzire elhajítottad. Azt mondtad, hozzam vissza, majd elővetted a zsebedből a kulcsod és azt kezdted babrálni. A szemembe sem néztél. A labda lassan zuhant a földre, majd begurult az útszéli árokba az utca túloldalán. Fejvesztve rohantam, hogy visszahozzam neked, hogy újra eldobhasd, és itt maradj játszani velem mindörökké. Kiléptem az útra. Egy villanás volt csupán, nem is éreztem, ahogy százhússzal robog bele a kocsi a bordakosaramba. Csak egy dolgot láttam: te vezetted az autót.

Szeretem a temetőt. Mindig is szerettem. A varjak, az ősz illata, a gesztenyeárus a bejáratnál, az a több ezer gyertya és virág. Valahogy sokkal elviselhetőbbé teszik a halál gondolatát. A homogén márványtömbök között baktatok. Több száz néven suhan át a szemem, annyi év, annyi emlék, annyi élet pereg le előtte. Tizenhat évnyi élettapasztalatom úgy osztom meg a holtakkal, mint senki mással azelőtt. Tudom, hogy haldoklom. Hamarosan ennyi leszek én is: egy névvel és évszámmal ellátott sírkő, amelyen a dátum valószínűleg hibás. Talán nem is baj, gondolom. Jól van ez így. Továbbsétálok. Lágyan kap dús hajamba a hideg őszi szél. Élvezem, hogy a csontjaimig hatol, hogy legalább egy kicsit is úgy érzem: élek. Minden lélegzetvétel egy kincs. Aztán egyszer csak valami furcsa hang üti meg a fülem. Gyereksírás. Követem a hangot, és hirtelen egy szurokfekete márvány boltozatos sírkőnél találom magam. Ez más mint a többi, egyértelműen kitűnik. Magabiztosan nyújtózik az ég felé, a többi sírkő számára ismeretlen magaslatból hallgatja a halottak csöndjét. Szinte felségesnek mondható. Meg sem lepődöm a néven, ami a sírkövön áll. Tévedtem, mégsem írták el az évszámot. Csodálom a sötét márvány mezőt, amit az örök álmok legelőjeként emlegetnek. Megnyugtat a tudat, hogy legalább a sírkövem olyan, amilyen én mindig is lenni akartam. Mégha nem is sikerült.

Szemembe ötlik egy kis fehér folt fekhelyem tövében. A síromon sem gyertya, sem virág ami közt elrejtőzhetne ez az aprócska hiba. Lassan emelem fel a kis fehér cetlit. Az én kézírásom. Szavaim nem lepnek meg:

– Kedves Túlvilági Önmagam! Félek, hogy hamarosan találkozunk.

Amikor felnézek, már sehol a temető, mindössze egy fehér szoba, végtelen üresség egy fekete tükörrel. És ott vagy. A tükörképem helyéről nézel vissza rám, fáradt, bús mosollyal. Ősz hajszálaidból már csak néhány díszíti kobakod, a ruháid öregek és szakadozottak. Ki tudja mióta rohadhatsz itt. Haragszom rád. Miattad történt minden, te tehetsz az egészről, te akarsz elpusztítani, tudom, hogy miattad haldoklom! Csak tudnám, miért gyűlölsz ennyire, csak tudnám, mit ártottam neked hogy ennyire meg akarsz szabadulni tőlem! Tiszta szívből gyűlöllek. Mély haraggal az arcomon nézek a szemedbe, de te csak tovább mosolyogsz. Fáradt vagy. És halott. És még mindig szomorú. A szemed vezeti a tekintetem a lábaim elé. És ott hever… Ott a kés. A késed, ami miatt kisbabaként kellett megtapasztalnom a halált. A düh elárasztja minden porcikámat. Hirtelen felkapom a kést, és egyenesen az arcodba döföm. De utánad zuhanok a tükörbe. Csak zuhanok, zuhanok és zuhanok. Végig erősen zárva tartom a szemem. És egyszer csak mindent megértek. Egy életnyi szenvedés áll mögöttem, egy törött lélekben ragadok, aki nem képes békére lelni. Bárcsak meg sem születtem volna! Bárcsak meg se történt volna ez az egész!

Aztán mikor kinyitom a szemem, ott vagy megint. Ott fekszel csecsemőként a bölcsődben, a bölcsőnkben, és mosolyogsz rám. Nevetnek rád a képek a falról, vigyorog a hold és a csillagok és egyszer csak az idő megint megáll. Abbamarad a folyamatos ketyegés. Ó, te szegény ártatlan lélek. Nem is tudod, mennyi kárhozatot hozol majd e világra, és milyen sokat kell majd elviselned. Jobb lett volna, ha meg sem születsz. Nevetnem kell a helyzet iróniáján. Ne aggódj kedvesem, jobb lesz így mindkettőnknek. Nézd csak, még egy könnycseppet is elhullajtok érted. Értünk. Most végre vége lesz. A kezedbe adom a kést, és egyre jobban sírok érted. Siratom az előtted álló halott életet. Gyere te, gyere én, végre itt vagyunk. Csak te és én.

– Ölj meg! – suttogom.

Képgaléria: