ALUL SEMMI

És hogy ezt hogy kell érteni? Szó szerint. Valóban hónapokig vadásztam a tökéletes helyre szóló jegyet az Alul semmi előadásra. Éreztem a zsigereimben, hogy ez jó lesz. Egy zenés darabot kell elképzelni, valami olyat, amit nézve az ember alig várja az előadás végét, hogy elrohanjon pisilni, hiszen tényleg lehet valamin annyira nevetni, hogy ott már robban a bomba.

„Nem fiatalok. Nem szépek. Nem hibátlanok. De ma este színpadra lépnek, és le sem engedjük őket, míg nem marad – alul semmi!” Ez állt a Thália oldalán, és számomra ez éppen elég volt ahhoz, hogy elhatározzam, én ezt megnézem.

Már nem egyszer kaptam meg, hogy katasztrofális az ízlésem, és csak a parasztok járnak musicalekre meg ilyenek. Hogy is mondanám finoman… Leszarom. Nem igazán érdekel ez a vélemény. Ezért is mentem el egyedül színházba. Megvoltak a magam kis gyötrelmei. A fenének sem kellett volna három óra tragédia meg dráma, öngyilkos szerelmes tizenévesek meg nehéz szöveg. Én ki akartam kapcsolódni. És ehhez megtaláltam a lehető legjobb előadást. Ide fogom elvinni a szüleimet. Felejtsük el az előző vetkőzős megjegyzést. Alul semmi.

Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy ez volt a legjobb előadás, amit valaha néztem, pedig nem mondhatom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy eddig hány darabot láttam. Ezzel nem lebecsülöm a többit. Sok darabon sírtam, elgondolkodtam, énekeltem és nevettem. Volt olyan is, hogy a táskám alá rejtve a telefonomat, jegyzeteltem. Nem csak egyszer voltam színházban életem során. Voltam már néző, de álltam már a színpadon is. Ez az előadás viszont abszolút kedvenc lett. Fellegeken tipegve sétáltam ki a színházból, fülig érő mosollyal. A folyamatosan érkező taxik rántottak vissza a valóságba, amelyek alig néhány lépéssel a színháztól csaptak majdnem el. Mindig elfelejtem, hogy az az utca a forgalom részére is nyitott.

MI LESZEK, HA NAGY LESZEK?

Befejeztem a mesterképzést, és ezzel véget ért a tanulás, a vizsgázás, de nem az önképzés. Nap mint nap tettem annak érdekében, hogy valamilyen módon fejlesszem magam. Nem a húszas éveimben akarok elkezdeni megszottyadni, mint egy szőlő. S ha már a szőlőről beszélünk, akkor meg legyek olyan, mint az, amelyik a borba kerül. A bor arról híres, hogy az évek múlásával csak jobb lesz. Na de nem tetrapakban akción a Lidlben. Az igazság az, hogy annak ellenére, hogy nap mint nap órákat töltöttem zenéléssel meg nyelvtanulással, úgy éreztem, megállt az élet, nem történik semmi, és én sem haladok az életben. Így esett meg az, hogy eldöntöttem, elvégzek egy képzést. Az egyik ismerősöm nagylelkűen vállalkozott, hogy majd ő felvilágosít erről a továbbképzésről, amit valaha OKJ-nak neveztek. A lényeg leesett, de felmerült a kérdés, hogy melyik szak is lenne az, ami engem érdekel. Ez volt a dolog legnehezebb része. Nem is a pénz vagy az időbeosztás.

Fejen állva sem tudtam megmondani, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, mikrobiológus, hmm, inkább zenész. Minden megfordult a fejemben. Sosem árt, ha az ember több dologhoz is konyít. Az inkább csak hatalmat és lehetőségeket ad.

A folytatáshoz nem kellett sok minden. Egy igazolvány, pénz, na meg hát a szakma, ami érdekelt. Hála istennek, abból is csak húszmillió volt. Egyvalami volt biztos a dologban, hogy időhöz vagyok kötve. Annyit már tudtam, hogy el akarok költözni. Az óra pedig hol gyorsabban, hol pedig lassabban ketyegett.

KEZDTEM BELEŐRÜLNI A DOLOGBA

Komoly identitászavarhoz vezetett az egész. Még mindig sehova nem tartoztam úgy igazán. A homlokomon az állt, hogy Balkán, annak ellenére, hogy Újvidék valójában nem tartozik a Balkán-félszigethez. Magyarországon ezzel bélyegeztek meg, a fejemhez vágták, hogy inkább szerb vagyok, mint magyar, és habár otthon tök jól elvoltam a saját népemmel, oda sem tartoztam igazán, abba a kirakósba sem illett bele az általam formált darab. Remekmű.

Sehol sem találtam a helyemet. Nem megfelelni akartam, csupán boldog lenni. De csak kevesen tudták megérteni ezt a helyzetet. A legtöbb ember úgy éli le az életét, mintha egy földbe gyökerezett fa lenne. Sokat törtem a fejemet, és a merengés nem volt a barátom. Gyakran jöttek a gondolatok. Idővel meg is értettem, hogy hogyan keletkeznek a pszichopaták, és hogyan válik valaki bűnözővé. Vagy ti ezen még csodálkoztok?

Kerestem a helyemet, szidtam az országot, és a saját elmém által kreált gondolatokkal küzdöttem. Éjjelente rémálmok gyötörtek, reggelente pedig úgy hagytam el a lakást, mintha én lennék a földkerekség legboldogabb és leggondtalanabb embere. Könnyű volt hazudni. Magyarországon azt gyorsan megtanulja az ember.

I CHECKED THE ENGINE¹

Engem személy szerint nem zavart a motorhibát jelző kis lámpa. Már egészen hozzászoktam, hiszen az év bármelyik napján karácsonyi hangulatot tudott kelteni az emberben. Legalább valami világított a kontakthibás műszerfalon.

De felelősségteljesen áldásomat adtam rá, hogy orvosoljuk a problémát. Ennyi törődést megérdemelt a kicsike mindazok után, hogy lemosva is csak akkor volt, amikor kint éppen esett az eső. A lámpa elaludt, és a laptop sem jelzett hibát.

Keserű szájízzel ültem ismételten a volán mögé. Sötét és rideg lett az autó. Be kellett látnom, hogy a szívemhez nőtt az a kis lámpa, és fényének komoly szentimentális értéke van. Hülye lettem volna belátni, hogy majdnem a könnyem is kicsordult, amikor rájöttem, hogy itt véget is értek a kalandjaink. Nem volt gondom a változásokkal, és ez mindenképp pozitív dolognak számít. Az a lámpa nemcsak a kocsi, hanem egyben az én részemmé is vált.

Az én kis borsóm viszont jobban ismert ennél. Alig lehettem pár kilométerre és néhány percre a mechanikustól, amikor a lámpa ismét felvillant. Ez megnyugtatott, hiszen ebből tudtam, hogy minden rendben van. Legalább van valami, amire mindig számíthatok. Nálam az alapjáraton világít. Majd akkor kezdek aggódni, ha az a lámpa elalszik. És a magyarázatot sem felejtettem még el. Ha narancssárga, akkor mehetek, ha piros, na akkor meg kell állni, mert tényleg baj van. Ha pedig valami égni kezd, az csak feltűnik majd, hiszen nagy valószínűséggel majd éppen az orrom előtt fog füstölni. Igen, felelősségteljes sofőrnek tartom magam.

ENGEDÉLYCSERE

Ha már a kocsi jó (volt egy három percre), akkor úgy éreztem, hogy illene lecserélni az engedélyemet, mielőtt még megbüntetnének. Valamiért a magyar engedélyt favorizálják Magyarországon, nem pedig a hazait. Fiat!²

Húsz plusz évesen az ember már elvégez egy egyetemet. Munkát talál, elköltözik külföldre, megtanulja maga intézni az ügyeit. Vesz egy autót, felépíti az életét, belefektet dolgokba, és önállóvá válik. Komolyabb terveket sző a jövőre nézve. Azt hittem, hogy mindezt én is elmondhatom magamról. Valami olyasmit, hogy felnőtt vagyok, és egyedül is el tudom végezni az ügyeimet. Aztán fel kellett hívnom az 1818-at.

Az 1818 a kormányzati ügyfélvonal, és nekem fogalmam sincs arról, hogy most éppen mit írtam le. Annyit tudok, hogy ügyintézéshez ezt kell hívni, és itt kell időpontot foglalni. Ne tessék félreérteni, nem vagyok az a kis tedd ki…, aki még egy telefonhívást sem mer elintézni, csupán arról van szó, hogy ismét nyelvi gondokkal küszködöm. Tudniillik, az életem során még sosem beszéltem magyarul bankban, a Telekomban és egyéb helyeken, ahol az ember ügyeket intéz. A jogot is szerbül tanultam. És hogy miért is nem tanultam meg az ott használatos szavakat magyarul? Mert otthon simán mondhattam azt, hogy ki kell kérni a bankból az izvodot meg a saldót. Mindenki megértette. Azt is, hogy a Telekom elfogadta a prigovort, amikor jelentettük, hogy nincs zaduženje. Elképzelésem sincs arról, hogy hogy mondják magyarul azt, hogy štednja, oročenje, potvrda, izvod, stanje, prihod, rashod… S mint kiderült, azt sem mondják magyarul, hogy terminus. A slág után nekem ez már egy kicsit sok volt. És hiába bizonygattam az embereknek, hogy németül is így mondják, és hasonló a helyzet a szenffel is. Szóval mentális felkészülést igényelt egy ötperces telefonhívás. Szerencsére abból három és felet várni kellett az ügyintéző jelentkezésére.

És akkor jött az engedélycsere meg a terminusfoglalás és a vele járó nehézségek. Itt két oldalt nem működött a kommunikáció, amikor tárcsáztam az 1818-at. Mégsem kezdhettem azzal, hogy jó napot, szeretnék terminust foglalni a hajtásim izéjéhez. Az asztalba verném a fejem, amikor azt hallom, hogy vezetői engedély, vagy hogy az autót vezetik. Megfogod a tükröt, és elvezeted a kocsit, úgy kézen fogva? Bevezeted a kocsit az udvarba? Átvezetsz a városon? Lássuk be, ez nagyon rosszul hangzik.

Hosszas megfontolás után kinyögtem, vagyis felolvastam a papírról, hogy szerb vezetői engedély honosítása céljából szeretnék időpontot foglalni. Egyenesen büszke voltam magamra. Azt hittem, hogy ezzel túl is vagyunk a nehezén, erre azt feleli a csávó, hogy nincs gond, mondja is az időpontokat, az árat, az okmányiroda címét, majd közli velem, hogy kell egy orvosi papír. Rendi, privát orvostól fogadnak el papírt? Házi- vagy üzemi orvos végezheti el a vizsgálatot. Jó, ezzel most nem kerültünk közelebb a válaszhoz. S így jutottam el az isten tudja hanyadik olyan híváshoz, ami úgy kezdődött, hogy: Eee, Timi…³

(Folytatjuk)