Teljesen szubjektív naplójegyzetek a 2024-es Brutal Assault fesztiválról – 2. rész
Az idén 27. alkalommal szervezték meg Európa egyik legrangosabb zenei rendezvényét, amely a szélsőséges, komor, kemény, sötét zenék rajongóinak kedvez. A csehországi kirándulást az idén sem hagytuk ki.
A szokásos zsongást hallom odakintről. Kényelmesen nyújtózom a sátorban, ahonnan az áporodott, metál fesztivállal járó férfiillat kerget ki. Leülök a fák árnyékában, egy igen keveset pihenő asztal köré. A vita közepébe csöppenek. Mi volt a jó, mi okozott csalódást, mi van és mi nincs, hol és mit kell venni. A tegnapi nap koncertje egyeseknek a Dark Tranqulitiy, másoknak a Hirax volt. Én mondom, Havok. Ők mondják, Hirax. Nos, úgy néz ki, a sok program között összekevertem a két banda fellépését.
Elindulunk a kinti Brutal Barba, letudni az alaphigiéniát. Odabent Metal Church szól. Kávét iszunk. Letelepszik mellénk egy hobbit méretű, metál pólót viselő arc. Megörül, amikor meghallja, hogy magyarul beszélünk. Kezdek félni. Jogosan. Nem áll be a pofája. Magyar csúcspolitikusok és személyes problémák. Alig vesz levegőt. Panaszkodik. Hallgasson már! Hét perce hallgatjuk? Felállok, elindulok. Még mindig beszél. Nem köszönök el. Megyünk enni. Uramég. Egy Jókai Mór-összest ledarált, amíg ott ültünk.
Kellemes nyári reggel. Megnyugtató patakcsobogás. Szívem vágya egy fokhagymaleves. Csesznecska – vagy bárhogy is hívják. Sorban állok. Nini, egy Iron Maiden-póló is előkerül a sok olvashatatlan logó közül. Kézzel-lábbal elmagyarázom, mit ennék. Megkapom a csesznecskát, a kötelező rántottamennyiséggel, mellé egy átlagos minőségű kolbász plusz egy paradicsom és uborkakarika jár. Bent azért jobb a kaja. Kint lágy szellő, üvöltő zene (Devil Driver), étkező szubkulturális maradványok. Meglátogatjuk a tusolókat. Hosszú a sor, de halad. A nap tűz, a víz hűsít.
Következik az egész napos turizmus odabent. Először megnézem, milyen pólókat kellene venni (amiket nem lesz alkalmam soha hordani). Aztán felbecsülöm, mennyi pénzt tudnék elkölteni cédére és bakelitlemezekre, magnókazettákra. Ezek szintén teljesen felesleges dolgok, de némi örömöt nyújtanak számomra. Az ember egy jó költekezés után úgy érzi, van értelme, amiért lelkét, életét, idejét eladja egy cégnek. Aztán sétálgatva a pólóbörzén, feltűnik, mintha kevesebb lenne a szemetes az idén. Aztán rájövök, hogy Havok-koncerten vagyok, egy borjúhúsos gyrossal a kezemben. Ezt leginkább azért vettem, mert beleszerettem a széttetovált pultoslányba.
Kissé hidegen hagy a thrash muzsika, mert emésztenem kell, mindent. Több évet is talán. Viszont a lengyel Riverside koncertje lázba hoz. Ugyanazzal a társasággal nézem a koncertet, amelyikkel legutóbb is Riverside-koncerten voltam. Ez volt az a nevezetes fellépés Újvidéken, amelynek másnapján már jött a határzár, és az együttes alig tudott hazajutni – mi meg elmenni a boltba. Alapjáraton az a bajom a zenekarral, hogy 40 percig őket nézni kevés. A Panic Room kezdő dallamainál elégedett vagyok, majd beleborzongok a Landmine Blast ritmusába. Az újabb dalok is visznek magukkal, de mire odaérnénk velük valahova, már színpadon az Incantation.
Délután négykor hatalmas tömeg, színpadon a zenekar. A gyrosemésztés már a múlté. A hangzás is jó. Erre a második dalnál valaki felnyomja a hangerőt és összefolyik a zene. Nem tudom, mi kell, vagy mi nem kell ahhoz, hogy hangmérnök legyen valaki. Javasolnék egy fülvizsgálatot. Hiába professzionális minden, ha egy komplex zenéből csak lábdobot hallok, némi üvöltéssel.
Kár hazudni, egy idő után nem talált meg a death metál zúzás. Talán a Riverside mosta túlzottan ki a fülemet, inkább átigazolok a Dopethrone koncertjére. Az erőszakos sludge banda nagy erővel dolgozik azon, hogy lehetőleg mindenki nyaka sajogjon másnapra a bólogatástól. Legutóbbi találkozásunk óta már csak a gitáros énekes maradt a bandában. Mindent megtesz, hogy érezze a közönség, miattuk jöttek. Lemegy a színpad elé, koccint az emberekkel.
Majd egy óránk van még a következő koncertig. A cannabis illatú közönségből kisétálunk a Pit of Doomba. Várakozás, készülődnek a színészek, akik különféle szörnyeknek, démonoknak öltöznek be, hogy egy szűk alagútban ijesztgessék a kíváncsiskodókat. A sötétségben előbb egy szellemlány martaléka leszek, aztán belém harap egy zombi. Majdnem leesek a lépcsőn felfelé menet, mert az előttem lévőt úgy megijesztik, hogy hátraugrik. Nekimegyek egy sötét falnak, és egy kéz elkapja a kezemet. Igen, és mindezért én egy sör árát fizetem.
Odakint a napfény elvakít minket. Miután ismét csak szemrevételezünk egy pólókollekciót, megindulunk a God is an Astronaut koncertjére. Évekig biztosították számomra újságíráshoz a háttérzenét. Talán kissé ilyenek ők, háttérben kúszó hangszeres muzsika ez. Nem túl izgalmas, inkább kellemes annak, aki zenét akar hallgatni, nem pedig asztalon táncolni.
Aztán megindulok az Oktogonhoz a svéd Bewitched fellépésére. A szűk téren a gitárok már az agyamba reszelnek. Indulnék tovább a Forbidden-koncertre. Az alagút kijáratánál harcostársak fordítanak vissza. Már én sem értem, miért várakozok egy sorban. Ja, hogy körbesétáljuk az erődítmény tetejét. A Bewitched továbbra is zúz. Elkezdi a Forbidden (jaj, ne!). A lábamra és testemre biztosító kötelet raknak. Mások is szenvednek vele. Én elégedetlenkedek a vezetőnknek: – Minek ez? – Szerinted mi lenne, ha valaki örömében hasast ugrana innen? – kérdez vissza. – Háát…– látom magam előtt a címlapokon, szektás öngyilkosság a sátánista fesztiválon. – Egy gore-grind lemezborító! – válaszolja röhögve. Igaza van. Amikor látom, hogy az előttem lévő harcostársba a szentlélek az állóképességet tartja, a kötél az egyensúlyt, igazoltnak találok mindent. Eközben jobbnál jobb dalok szűrődnek ki a nagyszínpad felől.
Az egész napos séta fáradalmaival kifelé indulok, hogy üljek is egy picit. A táborok felé vezető úton, a töltés oldalán egy magánprodukció. Két fiatalember, akik valószínűleg hiányolják a folkzenét a fesztiválról, esetleg sörpénz kell nekik, illetve pusztán egy kalóz fellépést szerettek volna, muzsikálnak. Elcsusszanok mellettük. Mindenki jól érzi magát, és senki sem panaszkodik. A szomszéd holland, szőke amazonok bepasiztak. Most már többen vannak, akik szanaszét hagyhatnak mindent. Kerülgetem a széthagyott tányérokat, üvegeket, bugyikat, törölközőket. A pihenés valójában átöltözés és készülődés az éjszakai őrületre. Ma éjszaka is nagy kedvencek lépnek fel.
Beindulunk az angliai Carcass koncertjére. Jeff Walker a viszonylag ismerősen visszaköszönő punk-diy stílusában áll ki, egy igen pompás, Live Nation logót kifordító, Evil Nation-pólóban. A tavaly már harmincéves Heartwork lemezen van a hangsúly, néhány újabb dallal, amik valljuk be, nagy vizet nem zavarnak, de nem is törik meg a hangulatot. A hardrock, a metál, a grindcore békésen megfér és kiegészíti egymást koncert közben. Walker továbbra is punk, Steer már marad hardrock, a közönség pedig, amely igen jó hangulatban van, metál. Percenként hátsó fertályokat emelek, fogok, tartok. Megállás nélkül áramlanak az emberek a közönség fején keresztül. Lehet, hogy sokaknak nem mondanak már semmit ezek a dalok, elavultnak is tűnnek, de nekem mindent. Euforikus állapotban vagyok. Összerogynék, de a zene szeretete és a mosh állva tart.
Átlépek a túloldalon lévő Testament koncertjére. Valójában a közönség csak helyet cserél, és minden ugyanolyan marad. A zene örvénye elragadja az embereket. Senki nincs ott, akinek nem kell. Az amerikai thrash banda sziporkázik. Végre olyan dalokat is hallhatok, amikhez nem volt még szerencsém. A repertoár az első két lemezre korlátozódik. Ezért szeretek itt. Senki sem idegeskedik, ha 100 kilós metalisták valaggal lefelé másznak az arcukba. Azért jobb a helyzet, amikor lányok jönnek. Ők általában könnyebbek.
Mivel teljesen hulla kezdek lenni, a Satyricon alatt megpihenek kicsit a színpad szélén. Nekem ez, nagyon sok más fekete fém bandával együtt mindig a pózerek zenéje volt. Túl sok festék, túl sok mesterkéltség, kevés ösztön, kevés zsiger, túl sok színház. Ezt talán csak a glam rocktól tűröm el, ami vállaltan színház. Ennek ellenére sokkal többen nézik őket, mint egy Carcasst. Azért szép a világ, mert nem vagyunk egyformák, és a valóság különböző szegmenseibe mindannyian másképp kapaszkodunk.
Aztán töltődés után máris odaállok a Vomitory-koncert dühöngőjébe. Nyakon öntenek a brutalitással. Ez már az a fokozat, ami nem mindenkinek jön be. A svéd banda szépen előkaparja hányadékából az életmű minden fontosabb darabját. A közönség megfogyatkozik ugyan, de érthetően sok tud lenni ez a nagyon intenzív muzsika ilyen hajnalban, főleg, ha a napot fél tizenegykor kezded egy grindcore koncerttel.
Mivel energia még van nálam, átnézek a rendezvény túloldalára. Szomorúan tudatosul bennem, hogy már csak a Master Boot Records koncertje maradt. Nem tudom, ez a hulladék szar miért lett ilyen népszerű. Nintendo zene, gagyi kivetítésekkel, idegesítő giccses gitárfutamokkal. Szerintem ez annak jó, aki nem igazán hallott még zenét. Valójában 10 percig még érdekes is, mert tudatosul benned, hogy ilyen van. Aztán, amikor rájössz, hogy ez komoly, akkor kissé feszengeni kezdesz. Mondjuk, ha egy tízéves gyerek szereti, azt még megértem. De felnőttek? Akik már hallottak ezt-azt? Gondolom, valakinek van pénze a zenekarból, vagy a kiadó nyomja őket. Egy hajnali metál kocsmázás is többet ér, ahol legalább normális zene szól.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá