A mesterséges intelligenciának „hála” a világba vetett maradék bizalmam is elveszett. Eddig is gyanakodva szemléltem a körülöttem lévő dolgokat, de amióta az internet tele lett az AI által gyártott tartalmakkal, már a szememnek sem hiszek, sőt, elsősorban a szememnek nem hiszek. Volt olyan, hogy megláttam egy tájképet az egyik közösségi oldalon, ami igazán megnyugtatott, tényleg jól esett néznem, viszont a következő pillanatban elfogott a kétely, hogy talán nem is igazi a kép, talán csak valaki éppen ilyet készíttetett AI haverjával, akinek talán még nevet is adott. Nem bírtam ki, megnéztem a hozzászólásokat, és bizony nem lettem okosabb, legfeljebb annyi információhoz jutottam, hogy a kép nemcsak nekem gyanús, hanem mások is kételkednek eredetiségében, míg a kommentelők egy csoportja el volt ájulva a látottaktól, és a természetet dicsérte, a harmadik csoport pedig habzó szájjal (persze csak átvitt értelemben) szidta, hogy mennyire giccses és ronda képről van szó, és lerí róla, hogy nem valódi. Most akkor melyik csoportnak van igaza? Én ezúttal is, mint mindig, a csendesen kételkedőknek adtam igazat, mert szerintem ők azok, akik ténylegesen vágynak arra, hogy megtudják, mi is a helyzet valójában. FAKEFAKEFAKE! Nem akarok ebben hinni, nem szeretnék nihilistának tűnni, de tényleg, néha nem és nem hiszem el, amit látok. Gondolom, nem csak én vagyok így. A Képes Ifinek ezen az oldalán az elmúlt években többször is megosztottam a bölcsességet, hogy semmit se higgyetek el elsőre, mindig kételkedjetek egy kicsit, és csak miután meggyőződtetek az adott jelenség valódiságáról, akkor fogadjátok el, vitatkozzatok vele, vagy integráljátok bele a világképetekbe.
pixabay.com
A kételkedésem, ahogy azt korábban kifejtettem, teljes bizalomvesztésbe fordult át. És most nem a bölcset játszó hobbitanácsadó szól belőlem, éppen ellenkezőleg, azt szeretném, ha nálatok a kételkedés nem fordulna át bizalomvesztésbe, hanem megmaradna az egészséges szinten, ami előremutató, önfejlesztő, ellenben a bizalomvesztéssel. A közelmúltban Újvidéken történt tragikus eset kapcsán is egyből a bizalomvesztés fázisába kerültem, már nem tudom, hogyan megyek át egy új hídon, egy alagúton, egy felújított felüljárón, vagy egyszerűen csak egy lépcsőn. Mert mi van, ha azt is úgy vettük használatba, mint az újvidéki vasútállomást, mi van, ha az építők és építtetők mindent tökéletlenül hagytak, ha nem tették bele azt a tudást és anyagot, amire szükség van? Persze azzal is tisztában vagyok, hogy eme utóbbi bizalomvesztésben nem a mesterséges intelligencia a ludas, éppen ellenkezőleg, az intelligencia hiánya, az emberi gyarlóság, az önzőség. A mindennapjaink folyamatosan változnak, a bizalmat elveszítettük, az alapok rosszak, a felépítmény recseg-ropog, és csak haladunk, haladunk, mint az a bizonyos szekér.
Belső borítónkhoz:
Október 18-án és 19-én rendezték meg Újvidéken a szerbiai underground tizedik fesztiválját, ahol több zenekar fellépését élvezhette a közönség. Ugyanakkor a rendezvény keretében hagyományosan képzőművészeti kiállítást is szerveznek. Az idén a szervezők arra kérték a képzőművészeket, hogy alkotásaikkal valamilyen módon emlékezzenek meg, lépjenek párbeszédbe az év elején elhunyt Damir Pavić – Septickel, illetve művészetével, aki maga is rendszeres résztvevője volt a rendezvénynek. Németh Csaba képzőművész, az újvidéki Bogdan Šuput Iparművészeti Iskola tanára a tárlat visszatérő kiállítója a tanítványaival, a 4GM osztály diákjaival vett részt az underground fesztiválon. Lapunk belső borítóján az ő alkotásaikat tekinthetitek meg.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá