átmenet

Részlet a Fekete normalitás című kisregényből

Borítóterv és illusztrációk: Kincses Endre

Halk neszek. Szöszmötölés a konyhában. Vizes szivaccsal mossák le az abroszt, a takarítónő kiduzzadt erekkel tisztítja az ebédlőt. Tenyerét behajlítva tartja, szorosan az asztal mellett, a morzsák, melyeket tíz perce hagytak ott a Többiek, lassan a kezébe kerülnek. Könyörtelen mozdulattal a fekete szemeteszsák mélyén landolnak. A nővérek fehér papucsukban mászkálnak. Az ügyeletes orvos a Fiú kezelőorvosa. A doktornő igazi élménnyel kapirgál az üres dossziékra tintájával, hamarosan kék színű írással telik meg a papír. Átlagos hétköznap zajlik, sehol egy gyomormosás vagy lekötözött idegbeteg. A sokkszobában minden rendben, Erzsi hatszáznegyvenhetedik napját is mély alvással tölti. Mintha mosolyogna. Szép álmai lehetnek a kómában. A Cigány Segítő a férfiak szobájában szórakoztatja az egybegyűlteket, a Hallgatag ügyet sem vet rá, a könyve mögé burkolózik, a Zenész élénken társalog a nővel, a Dadogós épp most lépett ki az épületből, gyújtja is a cigijét. Parázslik. Sercen. A (nem)Látó Öreg a folyosón mászkál, piszkos köntösében figyeli a hideg természet apró rezdüléseit. A Fiú nincs itt.

Zaklatott. Az elmúlt napokban szembekerült állati ösztöneivel, Istennel és a háborúval. Ezek a dolgok valahogyan kapcsolódnak egymáshoz, de teljesen felkavarják őt. A vécében rejtőzködik, szorítja a hasát, az egész gyomra görcsben van, a reggelit sem tudta elfogyasztani. A vécékagyló koszossága cseppet sem zavarja, a deszkát lehajtotta, de nem fedte le vécépapírral, hogy legyen egy réteg a lába és az előző páciensek ottmaradt bőrsejtjei és baktériumai között. Valahol azt olvasta, hazugság az egész védekezési módszer, valójában elenyésző mennyiségű bacilus jut el a vécékagylóból az ember testéig. A toalett tisztább hely, mint a konyha, hiszen az ételmaradékok jobban vonzzák a kórokozókat, ezért nem is retteg a fertőzésektől és a betegségektől. A felhajtás azért okoz problémát az embereknek, mert a tisztaságot az egészséggel hozzák összefüggésbe, holott a kettő között nem feltétlenül van kapcsolat. Az utcán örömzenélésből élő újkori hippi sokkal „tisztább”, mint a multinacionális cég vezető pozíciójában tanyázó menedzser, aki másokat letaposva került oda, ahol van. Az igazi szeméttelep az emberekben halmozódik fel. Legtöbbször annyira vészes a helyzet, hogy elégetni sem lehet. Csak akkor jönnek rá, mit tettek, amikor a halálos ágyukon fekszenek.

Az infúzió undorító dolgokat tett a Fiúval. Etette, táplálta, keverte a vérét, egész szervezetét, de ahogyan minden másnak, ennek is távoznia kell egyszer. A Fiú teljesen kicserélődött, szemernyi része sem egyezik meg a január huszonegyedikeivel. Más lett. Amikor az intézetbe lépett, egy szögletes, szabálytalan alakú sokszög kusza összevisszaságára hasonlított. Most egy üres kör, amely letisztázódott, és arra vár, hogy ezt az ürességet újra megtöltsék a tapasztalatok, hogy a tabula rasa eltűnjön. A harmonikusságát csak néha zaklatja fel valami, viszont a Többiek által kreált diszharmóniát sem fokozott és tartós ideig jelenlévő stresszként éli meg, hanem egy olyan kulcsmomentumként, amely felkészíti őt az előtte álló akadályok leküzdésére.

Mert a stressz a barátja tud lenni, adott esetben egy rendezetlen rendszer szerteágazó részeit is el tudja simítani, édesded vonalakká alakítja, melyek egymásba kapcsolódó körré alakulnak és békességet teremtenek. A Fiú a mellékhelyiség zárdájába menekülten elmélkedik, aligha létezik tökéletesebb közeg a zavartalan gondolkodásra. Korábban is alkalmazta a vécé nyújtotta felbecsülhetetlen lehetőségeket, gyakran készült egy-egy felmérőre vagy felelésre dolgának végzése közben, mindig jól megjegyezte az elméleti tanokat az ember legtámadhatóbb pozíciójában ülve. Egész alkarjával és tenyerével szorítja, nyomkodja a gyomrát, érezni szeretné a beleit, a vékony- és vastagbél falait, távozásra serkenti a salakanyagokat, az iszonyú fájdalomtól babapózba fordulna, de reménykedik, hogy sikerül kiszorítania magából, alulról távozzon az egész eddigi bent töltött napok szemete. Lemeztelenítve nyöszörög, erőlködik, de csak a hangok jönnek, halk eresztések, de a sorozatos neszek után durva zörrenés töri ketté a levegőt, a Fiú végbélnyílása csaknem a repedés határára kerül, és abban a pillanatban rakétaként robban ki belőle minden.

Minden, ami felhalmozódott, nemcsak a benn eltöltött napok során, hanem az elmúlt években, hozzá intézett csúnya szavak és elhasználódott emberi kapcsolatok távoznak belőle, egy hatalmas masszát alkotnak, melyet a vécékagylóban lévő víz be sem tud fogadni. Rakódik egymásra, másodpercek alatt kialakult, akkumulációs röghegységet hozott létre, miközben a Fiú testileg, lelkileg is megkönnyebbül. Lábait még inkább széttárja, a pillanatnyi erővétel során a deszka és a pénisze közötti szűk részen a nyálát is a kagylóba köpi, slejmes váladék kerül a széklet közé, mintegy kifejezvén véleményét elhibázott emberi kötelékeiről.

És az ürülék folyik belőle, megállíthatatlanul csorog, az infúzió átmosta, és mindaz, ami eddig benne volt, hamarosan a pöcegödörbe kerül. Miután befejezte dolgát, a papír után matat, jobb kezével nyúl hátra és tisztítja magát, de a nyolcadik erőteljes törlés alkalmával vér serken elő, fáj neki, továbbra sem teljesen tiszta a nyílása, a vécépapír is kifogyóban van, ezért hát egy alapos, ugyanakkor gyengéd simítás után felhúzza a gatyáját, nadrágját, a lehúzókar felé fordul. Ám ekkor megáll, egyetlen pillantást vet az ürülékére.

Zöld színű, természetellenes. Talán egész eddigi életében természetellenes volt, mintha egy külön lény élt volna benne, amely csendben megszületett, növekedett, mozgolódott valahol ott benn, várva a megfelelő pillanatra, hogy átvegye az uralmat a Fiú felett, de most végre távozott, a hátsó fertályán át, ott végezte ki. Bámulja a salakanyagot, undorító bűz árad belőle, de mégsem húzza le, attól fél, hogy az a hely, ahova kerül, ideális lesz számára, erőre kap és mást is megfertőz, senkinek sem kívánja ugyanazt, mint amit ő átélt. A Többiek közül ekkor valaki beférkőzik a Fiú intim szférájába, megszakítják a titkos gondolatmenetét, a hirtelen támadt összeférhetetlenség kizökkenti őt a nyugalomból, és lehúzza a vécén a saját termékét.

Tízliternyi víz zúdul rá minden irányból, emelkedő örvény süllyed le a fehér kagylóban. Egy utolsó hangos mordulást hallat magából ez a valami, mintha tényleg élne, élt volna. A Fiú leszedi a felszerelhető deszkát, tisztességesen letörli, mielőtt a sarokba tenné pihenni, az utána következőnek legalább látszólagos tisztaság álljon rendelkezésére. Kilép az ajtón, a Dadogóssal találja szembe magát, köszönnek egymásnak. A Fiú kezet mos, alaposan megtisztul, és a Többiek felé veszi az irányt, ki a folyosóra, ahonnan látja az épület előtt cigarettázó népséget. Ágyának oltalma óvja, elektronikus könyvolvasójáért nyúl, és újra a Párhuzamos történetek sötétlően depresszív világa szippantja magába. Valami még mindig mocorog benne.