Érezni

Az utolsó lépcsőfokról léptem le, nyitottam az ajtót, és a bejárati folyosóra lépve a fülem érzékelte a madárcsicsergést, a bőröm pedig érezte a friss, majdnem hideg levegőt. A szám olyan görbületet vett fel, ami mindent egyenesbe hoz. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem. Egyre energikusabbá váltam. A lábam indult a cipőmért, az agyam pedig siettette: gyorsabban, gyorsabban, hív a természet! Nem hallod a madárcsicsergést? Mindannyian hozzád beszélnek! Már indultam is. Az ajtó résnyire nyitva volt, onnan szűrődött be az eső hidege. Kiléptem az ajtón, és megvizsgáltam a környezetet: az égbolt szürke volt, a fák mintha le lettek volna izzadva, folyt róluk a víz. A házunk előtti kert tiszta sár volt, a virágaink arca úgy festett, mint akik szomorúak a több napos eső miatt. Nem mondtam nekik semmit, de így is pompáztak, hiszen mindig mosolyt csalnak arcomra. Oly sokszínűek, fickándoznak a boldogságban. Boldog volt a lelkem, hogy kinn lehetek, hogy járhatok a vizes betonúton, hogy ma is felkelhettem, és hogy ma is ilyen örömteli vagyok. Érzelmeim vegyülni vágytak, gondolataim utazni indultak. Majd behunytam szemem, és egy helyiségben találtam magam. Megérintették a kezem, a hajam, a lelkemhez szólt egy másik lélek: itt vagyok, már nem kell félned semmitől. Az idő megállt. Ahogy beléptem a szobába, éreztem, boldog vagyok, és beteljesedett. Látom a halványsárga falakat, a boltívet és a két ajtót. Megállok, és mintha lenne választási lehetőségem, elkezdek gondolkodni. Engedjem-e az érzéseket vagy sem? Ha tovább haladok, engedni fogom, ha nem, akkor meghátrálok valami elől, amit viszont nagyon szeretnék. Ezzel a félelmem növekedne. Viszont én nem fogok egy helyben topogni. Sok idő kell, hónapok kellenek, akár egy év is, hogy átadjam az érzéseimet, hisz nő vagyok, egy bonyolult rendszer. Eldobom magamtól a gondolataimat, és kikapcsolom az agyam. És akkor lép elő ő. Mikor meglátom, elmosolyodok. Csak nézünk egymásra, mélyen, tisztelettel, egyben barátsággal és testvériséggel. Mint egy szülő a gyermekére, akitől tanácsot akar kérni, vagy hosszan el akar vele beszélgetni valami komoly dologról, hisz már többé nem gyerek. Ilyen az életen át tartó tisztelet. Majd elindul felém, és megfogja a kezem. Ujjai a kézfejemre érkeznek, és a szemem reagál, elsötétül, majd minden megvilágosodik, belül. Már minden rendben van, az idő megállt. Csak két lélek van együtt. Nem is érzem, ahogyan a keze megindul felfele, és megáll az arcomnál. A fejem balra fordul, nem én irányítom, csak az érzés…

Belefekszik tenyerébe, mintha egy párna volna, oly kényelmes és szép. Majd tovább halad, és a hajamba túr. Lassú, bársonyos hang morajlik a fülembe. Egy mondat, egy rövid mondat, mégis beissza mindenem: gyönyörű vagy. Szemem felpattan, és alig akarom megérteni. Talán nem merem, vagy nem akarom elhinni. Hiszen, ha ezt beengedem, akkor mindent elhiszek majd. Érzem, ez most nem csak üres beszéd. Minden szó után valódi tettek jöttek. Bizonyítékok sorozata. Csak ülünk egymással szemben. Nézek a barna szemébe, látom benne a lángot. Látom a mosolyát, ami nekem szól, ahogyan csak nekem szólhat. Úgy hangzik minden mosolya, mint eddig soha, mintha csak rám mosolygott volna még eddig így. Mert így is van. Nekem adta azt, amit eddig soha senki másnak nem adott. A lelkéből adott nekem egy darabot, a mosolyából ad nekem erőt, a szívéből őszinteséget. Valami olyat, amit eddig senkinek. Némán ülünk egymás szemébe nézve. Én csak mosolygok, nem is tudnám abbahagyni. Nem is akarom. Ő pedig elmondja ugyanezt: „Benned látom azt a lángot, amit eddig senki másban. Tőled érzem, amivel eddig nem foglalkoztam. Csak megjelentél, és mindent megváltoztattál.” Csak mosolygok, szólni nem tudok. Csak behunyom a szemem, és ott vagyok, ahol reggel átfutott bennem a gondolat. A vizes betonúton a madarak csicsergésében ölelkezve. Ahogy kinyitom a szemem, arra gondolok: felkelt-e már. Ahogyan tovább haladok, meglátom. Nem vett észre, ezért odakiáltok: „Ugye milyen szépen csiripelnek a madarak?” Ő pedig könnyedséggel rám mosolyog, csókot nyom arcomra, és azt mondja: „Jó reggelt kedvesem!”